24. fejezet

Sziasztok,

ahogyan ígértem, itt is van az új fejezet. Az előzőhöz elképesztően köszönöm a kommentet, és remélem ezt a fejezetet is szeretni fogjátok - ez ugyanis már tényleg új. A következőt megpróbálom hozni két hét múlva, de nem ígérem biztosra. Annyi a biztos, hogy két hét múlva mindenképp jelentkezem, vagy a résszel, vagy részlettel és egy dátummal. Addig is, ne felejtsétek el a tumblr oldalt, ahol többé-kevésbé friss infókat szórokkábé minden történetemről: ♦ final fanstuff ♦ 

És egy apró technikai közlemény: előfordul, hogy a kezdőlapról nem jelenítni meg a chatet, halvány fogalmam sincs, miért, de hogyha beléptek az egyik modulba oldalt, ott már felhozza (ezt kiküszöbölendő egyébként lehet hogy bedobom egy külön oldalra).

Mindenesetre jó olvasást a részhez, és őszintén remélem, hogy szeretni fogjátok, mert én nagyon szerettem írni, és ez egy nagyon fontos fejezet Cami életében is, illetve a történet szempontjából is. És ráadásul tele van Torresszel és Casillasszal. Ha tetszett a rész, vagy ha nem tetszett, hagyjátok a véleményeteket odalent a kommenteknél, szívesen olvasom, hogy hogyan vélekedtek a történetről.

puszi, D.

A kirakós darabkái

A csók után Cami próbálta a lehető legnagyobb ívben elkerülni Ikert. Közvetlen azután, hogy elváltak egymástól, a lány a bárpulthoz száguldott, és kikért két tequilát. A fiút úgy hagyta a táncoló tömeg közepén, hogy amaz talán fel sem eszmélt, de el akart tűnni onnan. Tudta ugyanis, hogy ez már túl sok volt, és ezzel annyira átlépték a képzeletben meghúzott határukat, hogy onnan talán már nem volt visszaút. Nem az aggasztotta, hogy a kapus így megcsalta Evát. Abban a pillanatban Iker barátnője érdekelte a legkevésbé. Attól rettegett, amit akkor érzett, mikor a fiú ajkai az övét érintették.

Fogalma sem volt arról, kihez fordulhatna, vagy egyáltalán mit tehetne. Hogy mi lenne az ésszerű cselekedet. Az első gondolata az volt, hogy a lehető leghamarabb ki kell vernie ezt az egészet a fejéből, de… Nem akarta. Nem akarta meg nem történtté tenni, és nem akarta elfelejteni, és ez még jobban megrémisztette.

Néhány méterrel odébb megpillantotta Fernando szőke üstökét, mire menten elöntötte a megkönnyebbülés. Odavergődött a csatárhoz, és a karjába kapaszkodott. Elsőre vidáman pillantott a lányra, azonban valamit kiszúrhatott az arcán, mert a tekintete rövidesen elkomorult, és összehúzott szemekkel kezdte pásztázni gyerekkori barátját.

– Mi a baj, Madárka? – kérdezte. Cami megrázta a fejét, és röviden az erkély felé biccentett. Nando jól értette az efféle jelbeszédet, így hát karon ragadta a lányt, és kivezette az éjszakába. Piszkosul jól esett neki a tüdejébe áramló friss levegő, mert egy leheletnyit legalább kitisztította a gondolatoktól zúgó fejét.

– Tulajdonképpen azt sem tudom, hol kezdjem – nevetett fel kényszeredetten a lány, a kőkorlátnak támaszkodva. – Röviden-tömören a lényeg, hogy Ikerrel csókolóztunk – megint. De… – folytatta volna, de egyrészt maga sem volt egészen biztos abban, mit is akar mondani, másrészt Nando közbeszólt.

– Megint? Úgy érzem, piszkosul le vagyok maradva – vakargatta a fejét a csatár. Cami erőtlenül, de őszintén felnevetett, mert végtére is Torresnek igaza volt, több mint négy év esett ki a barátságukból, amit nem tudtak egy futtában megejtett beszélgetés során pótolni. Így a lány megpróbált összekaparni egy zanzásított verziót.

– Először Helsinkiben, a döntőnk után részegen, ami után nagyon lelkiismeret furdalásom volt, de aztán… – Cami itt nagyot nyelt és bizonytalanul pillantott fel a csatárra. Már nem bántották a történtek, de nem volt egészen biztos abban, hogy Nando hogyan reagál majd a felemlegetésére, és erre az újabb részlet kiderülésére. A válogatott kilencese azonban csak finoman elmosolyodott és egy aprót bólintott, jelezve, hogy a lány folytathatja. – Szóval, aztán legközelebb rögvest azután, hogy szakítottunk, mert ott hozzá menekültem a csalódottság elől, egy üveg vodka után. És aztán sokáig nem volt semmi, egészen négy évvel ezelőttig, amikor szilveszterkor megint megtaláltuk egymást, megint ittasan, és… én akartam volna többet, de Iker észnél volt, és leállított, és akkor futottam teljesen sértődötten Valdés karjaiba. És most itt vagyunk – zárta le a lány.

– Várj, tehát ez az első alkalom, hogy egyikőtök se igazán részeg? – kérdezte Nando, mire a lány kelletlenül bólintott.

– És ez az első alkalom, mikor Ikernek van valakije – tette hozzá Cami, a kelleténél egyel keserűbben, mint azt tervezte.

– Egészen pontosan mikor bolondultál bele? – érdeklődte a csatár, elszakítva a tekintetét az éjjeli udvartól, megpróbálva szemkontaktust felvenni a lánnyal.

– Nem bolondultam bele – szögezte le Camila sziklaszilárd eltökéltséggel, mire Torres csak szkeptikusan megforgatta a szemét. – Csak vonzódok hozzá, és mivel a legjobb barátom, nagyon szeretem.

– Madárka, egészen pontosan ez a szerelem definíciója – mosolygott a csatár.

– Nem érted, Nando, nem szerethetem. Nem, mert neki barátnője van, akit bár ki nem állhatok, de nem nyúlom le senki pasiját. És nem akarnám tönkretenni a barátságunkat. És egyébként is, ha tényleg érdekelném, ahogy mondod, akkor nem utasított volna mindig el.

– Most is ő hagyott ott, mi? – kérdezte Fernando, természetellenesen magasba szökő szemöldökkel.

– Nem, de…

– Csak hogy tisztázzuk. Most először csókolóztatok józanon, igaz? – tette fel első kérdését a szőke, mire a lány bólintott. – És egész eddig mindig arra hivatkozott, hogy részeg vagy, igaz? – A lány ismét csak bólogatni tudott. – Erre te otthagytad, mindennemű reakció nélkül. Mégis miért?

– Nézd, Nando, tudom, hogy nem lesz belőle semmi, nem is lehetne, mert az nagyjából valami összeférhetetlenség lenne, nem? Mindegy is. Engem az érdekel, hogy hogyan álljak ezek után elé, és hogy nézzek a szemébe.

– Cami, bolond vagy, ha ezt a szőnyeg alá akarod söpörni, de te tudod – vonta meg a vállát a csatár, és a lány mintha leheletnyi szomorúságot hallott volna a hangjából.

– Nem, nem érted. Nem tudja még senki, de… Ősztől úgy néz ki a Bayernben fogok játszani. Fél éves kölcsönszerződés, opcionálisan egy évre bővíthető.

– És ez mégis honnan jött?

– Te is láttad, hogy hogyan álltak hozzám az egész EB ideje alatt a csapatom tagjai. Nem… Nem gondolnám, hogy jót tenne a klubnak, meg a csapategységnek, ha ebben a légkörben maradnék. Mocskosul fáj, mert borzasztóan szeretem a Barcát, de pont azért kell egy kis szünetet tartanom, mert ennyire szeretem a klubot.

– De miért pont München? Akkor már miért nem Madrid? Vagy Anglia? – Fernando láthatóan nem értette Cami döntésének miértjét, és egyetérteni sem tudott vele.

– Madrid esetén felnégyelnének a Barca szurkolók meg az Atleti szurkolók is. Angliában meg egy hetet nem élnék meg sérülés nélkül. – Cami nagyot sóhajtott, és egy egészen új meggyőződéssel az arcán fordult a csatár felé. – Nézd, Nando, nem kérem, hogy örülj ennek, de értsd meg, hogy pillanatnyilag erre van szükségem. Arra, hogy távol legyek egy kicsit a Barcától és Xaviéktól, és hogy ebben támogassanak a barátaim. Liza, Lara, Iker, Leo, Sergio, és most már te is újra ide tartozol.

– A kapusodnak hogy akarod elmondani? – kérdezte Fernando, és a tüdejéből kiszakadó sóhaj a megadás jele volt. Nem értett egyet Camival, a legkevésbé sem, de elfogadta a döntését. A lány mégis kényszeredett nevetéssel válaszolt a feltett kérdésre.

– Egyelőre azt sem tudom, hogyan álljak elé, nem még azt, hogy hogyan tálaljam, hogy fél évre Münchenbe költözök. És mellesleg nem az én kapusom. A Real Madrid kapusa. Meg Eva kapusa. – Fernando inkább csak egyetértően hümmögött, mert nem akart egy hosszú vitába keveredni azt illetően, hogy Casillas miért százszor is inkább a lány kapusa, mint bárki másé a világon. Meg egyébként is, Cami mondandójának az elejével nagyjából egyetértett, jó tanáccsal meg nem tudott szolgálni, úgyhogy ez a válasz tűnt a legkézenfekvőbbnek. Egészen addig, míg mintha csak égi ihletet kapott volna, fel nem villanyozódott az arca.

– Tudom, a problémáidat a legkevésbé sem oldja meg, de mi lenne, ha most visszamennénk ünnepelni, és az eligazolásodról, meg az Ikerrel való csókcsatádról elfeledkezve holnap utánig csak ünnepelnénk, hogy Európa-bajnokok lettünk? – A kérdés teljesen jogos volt, és ezt Camila is tudta. Tudta, hogy nem ronthat be, és nem ragadhatja karon Ikert, hogy letámadja a csókkal meg Münchennel. Mert tudta, hogy ennek most a srácokról kell szólnia, a közös sikerükről, aminek ő bármennyire szeretett volna is része lenni, csak külső szemlélőként volt az.

 – Rendben, legyen. De holnapután reggel beszélek vele, addig pedig hagyom, hogy elvesszen az örömmámor és az alkoholmámor édes elegyében. Meg te is – lökte meg a csatár vállát. – Te döntötted el a döntőt, Európa bajnok vagy, és az All Star csapat tagja. Nyomás befelé ünnepelni, ne pedig az én nyávogásom hallgasd.

– Ó, előszeretettel hallgatom a nyávogásod, ha karaoke közben ejted meg, és videózhatok – vigyorgott rá a szőke, amitől szemtelenül fiatalnak tűnt, a hosszúra hagyott tincsekkel keretezett arc. Cami nem igazán értette, mi ez az őrület Torres és Ramos fejében, hogy nekik mindenképpen hosszú haj kell, de őszintén remélte, hogy minél előbb elmúlik.

– Mit sem változtál – sóhajtott színpadiasan Cami. – Pont olyan mocsok vagy, mint rég.

– De feltételezem, hogy te négy év alatt se tanultál meg énekelni. – Torres vigyora letörölhetetlennek tűnt.

– Azt nem. De Guitar Heróban profi lettem – mosolygott büszkén a lány. Nando csak értetlenül elmerengett, aztán inkább megrázta a fejét, ismét karon ragadta Camit, és a zajosan ünneplő tömeg közepe felé húzta.

Az éjjel fergetegesen telt, és bár a lány gyakorlatilag a fél csapattal ropta, arra kínosan ügyelt, hogy Ikert elkerülje. Tudta, hogy nem húzhatja a végtelenségig, mert ha máskor nem is, legkésőbb másnap a repülőn kénytelen lesz szembenézni vele. De el akarta nyújtani a kínos percekig hátralevő időt, azt remélve, hogy talán teljesen elhagyhatja őket. Mindenesetre biztos, ami biztos alapon Carlát maga mellé rángatta, és gyakorlatilag az este hátralevő részére összenőttek. Mindössze annyi időre váltak szét, míg Ramos hosszas fülrágcsálása hatására Cami hajlandó volt fölmenni karaoke-zni, hogy a közönségüknek maradandó halláskárosodásokat okozva elénekeljék a We are the championst. Ennek tükrében pedig az Ikerrel való beszélgetés máris kevésbé tűnt kínosnak vagy megalázónak.

– Ha szeretnéd, holnap visszanézheted – kacsintott Torres a lányra, amint az leért a világot jelentő deszkákról.

– Remélem, tudod, hogy eredményes, de rövid karriered végére értél. Holnap ugyanis nem videó nézés lesz, hanem a te kivégzésed. A halálnemet még megálmodom.

– Nem vagy fair. Ez kijár neked, ha már emberek százát kínoztad három percen keresztül. Arról nem beszélve, hogy szerencsétlen Freddie Mercury forog a sírjában.

– Igazat kell, adjak a szöszinek – kelt Carla a csatár védelmére. – Ezzel tényleg embereket lehetett volna vallatni. Ne érts félre, nem csak ellened szól. Külön-külön is gyötrelmes hangotok van, de a kettő együtt…

– Na jó, le lehet akadni rólunk – lépdelt Ramos is Camila után, a lány vállára dobva a karját. – Lehet, hogy ti nem értékelitek a művészetünk, de egészen biztosan megtaláltjuk azt az egészen szűk közönséget, akik fogják – jelentette ki a hátvéd duzzogva, amin már Caminak is muszáj volt felnevetnie.

– Sese, ki kell ábrándítsalak… Szerintem ennyire szűk réteg nem létezik – vigyorgott a csatárlány, pimaszul pislogva a védőre. – De nyugtasson a gondolat, hogy legalább jól táncolsz – kacsintott Cami. – Apropó…? – szólt kérdő hangsúllyal a táncparkett felé biccentve, amire Ramos persze egyből rábólintott, így néhány másodperc múlva, már egy aktuális popslágerre ropták.

A madridi hátvéd valóban jó táncos volt, akárcsak Camila, nem hiába a rengeteg buli, amin annak idején részt vettek Lizával, ragadt rájuk ez meg az. Mégis, a tánctudás ellenére, ha Sergióval együtt voltak a parketten, annak az esetek többségében esztelen ökörködés lett a vége. Így volt ez gyakorlatilag amióta csak ismerték egymást, és az eltelt évek egy cseppet sem változtattak ezen. Ritkán találkoztak, és mindketten – Villával kiegészülve hárman – úgy gondolták, hogy túl kevés időt töltenek együtt ahhoz, hogy azt tönkretegyék drámázással. Inkább csak örültek, hogy együtt lehettek, és nevettek, szórakoztak, ameddig csak tudtak.

(Ajánlott zene: Tom Odell - Another Love)

Épp nevetve indultak a bárpulthoz, mikor Cami karját megfogta valaki. A lány mosolyogva fordult az őt megérintő felé, ám ahogy megpillantotta, a mosoly az arcára fagyott, és hirtelen úgy érezte, elszorul a torka. Iker állt előtte, szánni való állapotban, olyan szomorú pillantással, mint egy utcára rakott kutya. A haja csapzottan állt a szélrózsa minden irányába, a sötét mogyorószín szemekből pedig zavarodottság és elveszettség sütött, és Cami ilyen szétcsúszottnak sose látta még a kapust. Márpedig születésétől kezdve ismerte Ikert, és bizton merte állítani, jobban ismeri, mint bárkit.

A lánynak a szíve tört össze, hogy így látta a kapust, mert… Alapvetően gyűlölte a gondolatát annak, hogy Ikert szenvedni, vagy búslakodni lássa, mert a csalódott, kínlódó fiú látványa számára is elemi, szinte felemésztő fájdalmat jelentett. De a tény, hogy pont aznap kell élete talán legmélyebb pontján látnia, amikor a legboldogabbnak kellene lennie, hirtelen arcul ütötte, olyannyira, hogy azt hitte, menten elájul. A lábai egy másodperc leforgása alatt vészesen gyengévé váltak, aminek nyilván köze nem lehetett rossz erőnléthez. A belülről emésztő bűntudatba vegyülő együttérzés keserű fájdalma okozta, hogy Cami majdnem a linóleum padlóra zuhant.

– Beszéljünk. – Iker csak ennyit mondott. Kért, könyörgött, és mindeközben olyan esendőnek és olyan széttörtnek tűnt, ami a lány belsőjét millió szilánkra szakította. Láthatóan szenvedett; Cami leginkább egy fuldoklóhoz tudta volna hasonlítani, aki utolsó erőfeszítéseit használja ahhoz, hogy felszínen maradjon, de belül már elfogadta, hogy ez a vég.

A lány nem akarta ezt a beszélgetést. Nem ott, és nem akkor. De tudta, nem teheti meg Ikerrel, hogy megtagadja tőle, mert… Az egyszerűen csak gerinctelenség lett volna, és talán még tovább tetézte volna a láthatóan így is szenvedő fiú fájdalmát. Így csak egy aprót biccentett, és finoman megfogta a kapus kezét, és az oly’ jól ismert erkély felé húzta.

– Mi a baj? – kérdezte Cami, aggodalmasan szemlélve a fiút, kétségbeesetten kutatva a tekintetében a focibolond kisfiút, akit megismert gyerekként. Kereste az öblös nevetések, és átmozizott éjszakák emlékét, amik közben közös álmokat szőttek a jövőjükről, mégsem találta. Mindketten az álmukat élték, Iker pillanatnyilag az egyik legnagyobbat, az Európa-bajnoki győzelmet, és láthatóan minden volt, csak boldog nem. És Camila bármit megtett volna azért, hogy csak egy kicsi részét visszahozza a felelősségteljes, de önfeledten nevetni tudó, boldog, vidám fiúnak, aki gyerekként volt.

Iker reszelőset sóhajtva a korlátnak dőlt, és arcát hatalmas, érdes tenyerébe temette. Cami megértően lépett elé, és apró kezével lefejtette a kapus mancsait a szeme elől, és óvatosan összekulcsolta az ujjaikat. – Mi a baj? – tette fel ismét a kérdést, a lehető leglágyabb hangján, mindenáron keresve a szemkontaktust a fiúval.

A kapus a fejét rázta, és nehezen vette a levegőt. – Szükségem van rád – mondta elfúló hangon, és a szemében egészen sötéten örvénylett valami, amit Cami maga sem egészen tudott megfejteni.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogta a fiú, jeges rettegéssel a hangjában.

– Itt vagyok – jelentette ki Cami megnyugtató hangon, miközben szabad tenyerét a zavart tekintetű fiú arcára simította. Több volt ebben a mondatban, mint csupán a lány fizikai jelenléte. Biztosította Ikert arról, hogy mellette áll, történjen bármi, és amíg világ a világ, így is lesz. Camila kész volt bármint megtenni azért, hogy a széttört Ikert újra összerakja. Azt az Ikert, aki az arcát a másodperc tört része alatt temette a lány vállába, és olyan szorosan ölelte magához, mintha attól tartana, hogy valaki bármelyik pillanatban örökre elragadhatja tőle.

Caminak fogalma sem volt arról, mi bánthatja Ikert, de tudta, hogy itt nem is fog rá választ találni, ráadásul túlságosan szem előtt voltak ahhoz, hogy bármiféle mély beszélgetésbe belemerüljenek. Gondolkodás nélkül vetette fel a fiúnak az ötletet, hogy menjenek vissza a hotelbe, a kapus pedig szó nélkül egyezett bele. Némán hagyta, hogy a lány a kezét fogva a lehető leggyorsabban átvezesse a mámoros önkívületben táncoló tömegen. Iker a taxi hátsó ülésén is szótlanul ücsörgött, miközben olyan erővel szorította Cami kezét, hogy mindkettejük ujjai kezdtek belefehéredni, de a lány nem szólt semmit, mert tudta, a fiú nem tenné ezt, ha nem érezné égető szükségét.

A lány határozottan megkönnyebbült, mikor végre kiszállhattak az autóból, megszabadulva így a nyomasztó, feltehetőleg szerelmei bánatról szóló német popdalok fülfájdító ricsajától. Arról nem beszélve, hogy a sablonos, melankolikus dalocskák hatására Iker arca nem egyszer jól láthatóan megrándult.

Tudni akarta, mi történt a fiúval. Hogy ki bántotta ennyire, hogy mitől ennyire kétségbeesett. Hogy mi az, ami annyira kibillentette őt a mindennapokból, hogy az Európa-bajnoki győzelem eufóriája sem tudta elfeledtetni vele. Tudni akarta, ki volt az, hogy megkereshesse, és legalább számon kérhesse, de inkább bánthassa, ugyanúgy, ahogy ő tette Ikerrel. De tehetetlen volt, és ez a tehetetlenség megőrjítette.

A hotelszobájukba érve bezárta az ajtót, és a fiút leültette a kanapéra. Elment volna csinálni egy forró teát, azonban Iker keze a karjára kulcsolódott, így bírva őt maradásra. Más lehetősége nem lévén, törökülésben helyet foglalt a kapus mellett, teljes testével felé fordulva.

– Mi történt, Iker? – Aggódott, félt, és közben a szíve szakadt bele, annyira szerette az előtte ülő, darabjaira hullott, kócos fiút. Tenyerét finoman a selymes, kusza tincsek közé fúrta, a kapus pedig egyértelműen belefordult az érintésbe. Egy pillanatra lehunyta a szemét, hogy aztán egy világvégével a mogyorószín szemekben nézzen fel a lányra.

– Te vagy az egyetlen biztos pont az életemben – mormogta, a szokásostól sokkal mélyebb, és sokkal kevésbé megnyugtató hangon. Ebben a mondatban benne volt az elmúlt egy óra, amíg a szállodába éltek, az esti csókjuk, a fiú soha ki nem mondott szavai, és az összes elfojtott fájdalma. Megbújt benne a gyerekkor óta tartó, mindent átvészelő barátság, az állandó támasz, és milliónyi emlék. A közös álmok, vágyak, az együtt megélt sikerek. És az elhatározás, hogy ezt soha ne engedje el.

Ahogy Cami ujjai Iker haját szántották, szépen lassan ráébredt, hogy tulajdonképpen az ő életében is a fiú az egyetlen biztos pont. Lehetett volna a foci, de ő sem volt annyira naiv, hogy egyrészt azt higgye, élete végéig csinálhatja, másrészt, hogy ne tudja, elég egyetlen rossz mozdulat, és örökre vége. A fiú viszont mellette volt a legsötétebb órákban, és a legmélyebb gödrökben. Annyiszor állt már a teljes széthullás küszöbén, amikor senki másra nem számíthatott, csak a fiúra. Ő volt az, aki mint egy kirakós darabjait, újra, meg újra összerakta a lányt.

Cami felpillantott a kapus szemébe, és az érzések kusza, mogyorószín kavalkádját látta tündökölni benne. Hosszú másodperceken át csak nézték egymást, összefonódó pillantással, mint akik az imént találták meg önmagukat a másik tekintetében. A közös emlékek, és az együtt megjárt hullámvölgyek vezettek idáig; a tény, hogy jobban szerették a másikat mindennél, még önmaguknál is. A külvilág kizárására felhúzott falaik lerombolódtak a porig, hogy aztán újraépüljenek kettejüket körbezárva, hogy többé ne létezzen semmi, csak Iker és Cami. Együtt.

A fiú ösztönösen cselekedett, mikor egy pillanatra sem szakítva meg a szemkontaktust, a lányhoz hajolt, és megcsókolta. A fejében rengeteg dolog keringett, de túl kezdetlegesek voltak ahhoz, hogy tényleges gondolatokká formálódhassanak, inkább csak mint a különféle fények, színek cikáztak fel és alá. Cami nem hezitált, olyan mohón csókolt vissza, mintha csak azzal megszüntethetné, de legalább csökkenthetné, vagy átvállalhatná a fiú fájdalmát. Talán így is volt, mert gondolkodás nélkül sétált volna tűzbe, ha attól Ikernek jobb lett volna.

Kéz kezével a fiú hajába kapaszkodott, ahogyan egyre közelebb és közelebb húzta magához. Hirtelen belőle is előtört a sokáig visszafojtott fájdalom. A csapattársai árulása, viták, a szakítása Viktorral, az apukája halála… Kettejük gyötrelme azonban mintha kioltotta volna egymást egy óriási katarzist eredményezve. Olyannyira közel volt a lelkük egymáshoz, mint soha azelőtt. Olyan közel, amit egy apokalipszis se lett volna képes szétszakítani. A kettőből egy lett, talán egy életre összeforrt. Olyan tökéletesen töltötték ki egymás lelkében a fájdalom, és a sóvárgás ütötte lukakat, hogy ha atomjaira hullott volna körülöttük a világ, ők akkor is a pusztító, perzselő tűz közepén álltak volna együtt, szétválaszthatatlanul.

– Ultimátum… Kínoz… Eva… Téged… Zsarol… Választás… Én nem… – A szavak anélkül folytak ki Iker száján, hogy értelmes mondatokká tudta volna gyúrni őket, de Cami értette, a lényeget mindenképp. Kétségbeesetten kapott a fiú haja után, hogy ajkával ismét elfojtsa az oda nem illő dolgokat. Nem akarta, hogy megtörjön a varázs, hogy kikerüljenek ebből az ősi, elemi szenvedélyből, ami varázslatos módon úrrá lett rajtuk.

– Szükségem van rád – morogta a fiú Camila nyakhajlatába, a vágytól elfúló hangon. A lány minden porcikáját meg akarta ízlelni, végigcsókolni, és egy örökkévalóságra az emlékezetébe vésni. Az élesen kiugró kulcscsontját, ahol mégis annyira puha volt a bőr, hogy az Ikert is meglepte. A nyakhajlatának a melegét, az ajkainak az ívét, ahogy a felsőajkának jobb oldala egy leheletnyit vastagabb volt. A csípőjét, amit mintha a fiú kezébe szabtak volna, az erős, hosszú, mégis nőies lábakat, amiket a régi sérülések hegei csak még tökéletesebbé tettek Iker szemében.

Egy percet se teketóriázva kezdte Camilát kihámozni a türkiz ruhából, és a lány sem tétlenkedett, sebesen gombolta Iker ingét. Néhány gombbal meggyűlt a baja, és egyébként sem a türelméről volt híres, ilyen szituációkban pedig főleg nem. Egy erőteljes kézmozdulattal, és válogatott spanyol szitokszavak mormogásával adta a gombok tudtára a nemtetszését. Miután lesöpörte a világos anyagot a fiú izmos válláról, apró csókokkal kezdte behinteni a felsőtestét, bízva abban, hogy mindegyikkel egyre csökken annak a lelkét kínzó fájdalma.

Iker minden egyes lekerülő ruhadarabbal úgy könnyebbült meg, mintha a problémáit szórta volna le magáról. A végére pedig nem maradt más a kanapán fekve, csak a hazugságoktól és képmutatástól mentes, őszinte és önzetlen kapcsolatuk a lánnyal.

– Biztos vagy benne? – kérdezte a fiú alig hallhatóan, csupán udvariasságból. Egy nemleges választ nem élt volna túl, és nem volt biztos benne, hogy tudná-e fékezni magát. Abban meg főleg nem, hogy egyáltalán akarná-e.

Cami elsőre nem válaszolt, csak hosszan a fiú szemébe nézett, mielőtt szenvedélyesen megcsókolta volna. Bal keze a fiú imádott hajába túrt, jobb kezének körme pedig Iker hátát szántotta. A teljes megadás és belegyezés jele volt ez.

*

Camila nem győzött betelni az alvó fiú látványával. Annyira gyermekinek, olyan gondtalannak tűnt, hogy még csak véletlenül sem akarta felkelteni. Most, hogy az álmok önfeledt mezején járt, a lány ismét meglátta benne a kisfiút, akit évekkel ezelőtt megismert. A mindig mindenkiről jót feltételező, néha kicsit naiv, de mindig őszinte, és céltudatos fiút. Azt, akit még nem tett tönkre a profi futball és a média világa. A lány gyűlölte ezt – az állandóan a nyomukban caplató, mitugrász paparazzikat, a mindent jobban tudó újságírókat, a furkálódásokat, és a vérre menő csatározásokat a kezdőcsapat helyeiért. Az összehasonlítgatást, a rengeteg sallangot… Az ő szemében a foci az életet jelentette, gyerekkorától kezdve az volt a mentsvára, a boldogsága. Valahányszor csak pályán volt, nem létezett más, csak a meccs, az akkor és az ott, és amint lejött onnan, az egész véget ért, de itt nem. A meccs utáni interjúk, a számtalan keresztkérdés, sajtótájékoztatók mind olyan kötelező körök voltak, amiket a lány szívből gyűlölt, mert fölöslegesnek tartotta, és elképzelni sem tudta, hogy ez bárkit érdekeljen. Hogy valaki ne egy meccs miatt nézze a focit, hanem sajtótájékoztatók miatt.

Ujjai a fiú tincseivel játszottak, miközben az előző estén gondolkozott. Miután mindketten megnyugodtak kissé, Iker elárulta a kiakadásának a tényleges okát, ezúttal érthetően. Keze a lány derekán pihent, és ujjai apró köröket rajzoltak a puha bőrre, miközben elmesélte, hogy Eva konkrétan megzsarolta. Bár alaptalan, légből kapott hazugság volt az egész, félt, mert tudta, hogy a sajtó mocskos hiénái szó nélkül csapnának rá, és a legkevésbé sem érdekelné őket a bizonyítékok hiánya. És persze, tudta, hogy el lehetne ültetni az egész cirkuszt, és talán visszaállhatna minden a régi kerékvágásba, de addigra hónapok telnének el, és a sok cécó mind a teljesítménye rovására menne. Ez pedig egy olyan kockázat volt, amit nem akart vállalni. Cami megértette, ugyanakkor legszívesebben saját kezűleg fojtotta volna meg Evát. Azért mert fenyegette, zsarolta Ikert, mert hazugságokkal akarta vádolni, szétdúlni az életét, az életüket csupán azért, hogy több rivaldafény jusson neki. A lányt ez olyan mérhetetlen undorral töltötte el, ami az arcára is kiült, és csak azért nem hagyta, hogy indulatai eluralkodjanak rajta, mert az minden bizonnyal tönkretette volna a meghitt hangulatot.

Ha már így benne voltak az őszinte vallomásokban, Cami is beavatta Ikert a Münchenbe szerződésébe, amit a fiú bár szomorkás mosollyal fogadott, de elfogadott. Tudta, hogy a lány miért teszi, és meg is értette; majdnem biztos volt abban, hogy barátnője helyében ő is ugyanígy cselekedett volna. A problémáikat hosszan ecsetelték egymásnak, de mire a pirosan izzó nap feljött, a lelkükben vöröslő harag csillapodott, és Iker békésen szenderült el Camila mellett.

A lány egy szemhunyásnyit sem aludt, mert tényleg ki akart élvezni minden egyes másodpercet, mert… Tudta, hogy hosszú ideig, de talán örökre ez az utolsó alkalom, hogy Ikerrel így lehetnek, ketten, ennyire közel – a szó minden értelmében. Megegyeztek abban, hogy reggeltől minden olyan lesz, mint rég, újra a régi jó barátok lesznek, és zokszó nélkül fognak visszaugrani a szerepekbe, mintha mi sem történt volna. Csakhogy történt. Ez az éjszaka megtörtént, és Cami a világ legboldogabb embere volt, hogy így alakult, de tudta, a körülmények jelenleg a legkevésbé sem alkalmasak arra, hogy bármi lehessen. Így hát kiélvezte az időt, ami hátravolt még addig, míg Ramos dörömbölni kezd az ajtón, Pepe énekléssel akarja felverni őket, Villa pedig telefonon csörgeti hol őt, hol Ikert, felválta.

De most még csak ők voltak. Ők ketten, és életük leggyönyörűbb éjszakájának ez emléke.