23. fejezet

Sziasztok!
Ahogy ígértem, itt is vana 23. fejezet, két hét múlva pedig érkezik a vadonat új, friss, ropogós 24. Több mondanivalóm nincs is, jó olvasását, és jó visszarázódást a TT világába!
Puszi, D.

Bajnokcsapat

Cami és David hamar a stadionhoz értek, és mindketten tetőtől talpig spanyolban vonultak a lelátóra. A lány, az előre megbeszéltek alapján Casillas mezében, a pösze csatár pedig egy vékony pulcsiban ült – alatta Torres mezével. Azt mondta, ha Fernando gólt lő, leveszi a pulcsit, ez pedig arra késztette a szőke spanyolt, hogy mindenképp akarjon rúgni legalább egy gólt, mert azon a véleményen volt, hogy Villát a saját mezében látni majdhogynem felér egy EB-győzelemmel.
Amikor felértek a szektorukba, Cami a szemével egyből Hannáékat kezdte keresni. Tobías volt az, akit először kiszúrt, a barátnőjét kitakarta a mögötte álló férfi. A lány megböködte a mellette álló Villát, és a fejével a két fiatal felé biccentett. A csatár bólintott, így tehát mindketten elindultak lefelé. Bár még fél óra volt a kezdésig, már akkora hangzavar volt a stadionban, hogy a saját gondolataikat sem hallották, így esélytelen volt, hogy bármilyen nemű beszélgetést folytathassanak.
Camila Hannát és Tobíast is két puszival üdvözölte, és mindkettejüket bemutatta a csatárnak. Nem kellett csalódnia, a két fiatal egyike se vált elvetemült rajongóvá, normális, hétköznapi emberként kezelték Villát. Beszélgetésre továbbra is alkalmatlan volt a környezet, így inkább csak helyet foglaltak a csatárral a friss ismerősök mellett. Cami a telefonját kezdte keresni a táskájában, mikor a kezébe akadt a Hannának hozott mez.
– Jut eszembe, mielőtt elfelejtem. Maríának küldöm, sok szeretettel. David is aláírta. – Mosolyogva nyújtott át Hannának a dedikált trikót.
– Nem kellett volna. De köszönöm, María nevében is. – Mosolyogva ölelte meg a fiatal csatárlányt, és nem győzte ismételgetni, hogy mennyire hálás.
– Komolyan, nem tesz semmit. Örülök, hogy örömet tudok szerezni neki – nevetett rá Cami, majd a végre megtalált telefonján kezdett el üzenetet pötyögni Ikernek. Az SMS lényege nagyjából annyi volt, hogy játszanak szívből, és ne gondoljanak a mérkőzés tétjére, és akkor sikerülni fog.
Amikor a csapat kivonult, a lány büszkén pillantott végig rajtuk, ahogy felszegett fejjel, határozott léptekkel sétáltak a helyükre a zöld gyepen. Az arcuk sugallta a magabiztosságukat, az egészséges önbizalmukat, és a saját magukba, a csapategységbe, a szurkolókba és a győzelembe vetett hitüket.
A himnuszok meghallgatása, a szükséges csapatfotók elkészülése, és egy utolsó utáni, villámgyors csapatmegbeszélést követően pedig kezdetét vehette a mérkőzés. Az első negyedórában már ugrott a spanyol tábor, mikor a németek majdnem vezetést szereztek – az ibériai együttes javára, de Lehmann végül bravúros védéssel menteni tudott. Helyzetekkel egyértelműen a spanyol csapat állt jobban, aminek a harmincharmadik percben meg is lett az eredménye – egy tizenkét méterről gurított Torres találat képében.
A pályán, a kispadnál és a lelátón egyaránt eksztázis-szintű öröm lett úrrá az embereken. A spanyol szektor szinte robbant, mindenki egy emberként kezdte éltetni a szőke spanyolt, Villa pedig már hámozta is lefelé magáról a pulóvert – felfedve mindenki előtt a meseszép kilences mezt. Tobías eleinte elég bizarr pillantással méregette, majd egy vállvonást követően hangos nevetésben tört ki, és mindannyian vele nevettek. Mert Fernando és a csapat örömét látva, valahogy azt érezték, hogy innen már nem veszíthetnek. Nem, mert ez a csapat megérdemelte a győzelmet, és Cami tudta, hogy minden szalmaszálat meg fognak mozgatni azért, hogy sikerüljön neki. És az ehhez szükséges lendületet megadta a csatár gólja – megágyazott vele a továbbiakhoz szükséges hitnek és erőnek.
A spanyol együttes számára piszkosul nehéz volt a meccs hátralevő része, de a csapat egy pillanatra sem vesztette el a hitét, folyamatosan mentek előre – néha a szívbajt hozva Camilára. Az utolsó tíz percben már az összes életet kiszorongatta Villa kezéből, és a legapróbb német lehetőségeknél is hangosan felszisszent. Persze nem mintha ezt bárki hallotta volna az óriási stadionban.
Amikor a bíró végre a sípjába fújva jelezte a mérkőzés végét, Cami alig tudta elhinni, hogy tényleg sikerült nekik. Mert bár bátran ki merte jelenteni, hogy nála jobban senki nem hitt a csapatban, azért az elmúlt napok láttán akadtak kétségei. De megoldották, elrendezték a problémáikat, vagy legalábbis félretették őket, és győztek. Megnyerték az Európa-bajnokságot! A lány szívében hatalmas büszkeség lett úrrá. Büszke volt mindnyájukra, még azokra is, akikkel éppen nem ápolta a legjobb viszonyt. Felemelő érzés volt látnia, ahogy egymást ölelgetik, az arcukon letörölhetetlenül széles vigyorral, így végül elérkezettnek látta az időt arra, hogy elengedje Villa amorf állapotúra gyömöszölt kezét, és inkább a nyakába ugrott. A csatár nevetve ölelte magához a lányt, hogy aztán pár másodperc múltán elkezdje lefelé rángatni a lelátóról. Cami vigyorogva követte a pálya széléig, ahol a biztonságiak egyetlen árva szó nélkül hagyták, hogy bemásszanak a stadion gyepére.
Camit Ramos szúrta ki először, és a védő olyan iramban kezdett rohanni feléjük, mintha nem most játszott volna végig egy bajnoki döntőt. Bár ha a lány jobban meggondolta, ő sem érzett fáradtságot az utánpótlás EB megnyerése után, legalább hat-hét óráig.
A Real Madrid hátvédje lehengerlő módon fejezte ki a Camila jelenléte miatt tanúsított örömét – két méterre a lány előtt elugrott, majd egy nem túl kecses, ám a csatárlány számára igencsak fájdalmas mozdulat eredményeként rajta landolt.
– Mit csinálsz, te isten csapása? – morogta a lány, bár ez utólag már közel sem tűnt annyira bölcs döntésnek. A tüdejében ugyanis kezdett vészesen kevés maradni az oxigén.
– Hát illik így üdvözölni egy Európa-bajnokot? – kérdezte megjátszott sértődöttséggel, továbbra is a lányon fekve. Cami szerencséjére a védő addig fészkelődött, míg végül normalizálódott a légzése, és a felmutatott középsőujján kívül máshogy is tudott véleményt nyilvánítani.
– Nézd már, nincs tíz perce, hogy lefújták a meccset, ez meg már elszállt – kuncogott, mire az általa csak pokolfajzatként aposztrofált védő az oldalába nyomta a könyökét.
– Ramos, cseszd meg azt a csontos könyököd! Jó, gratulálok, te nagy majom! – morogta neki, mire az egyből fölpattant, és üdvözült vigyorral az arcán méltóztatta felhúzni a lányt is. Cami ekkor pillantotta meg a pálya túloldalán néhány némettel kezet fogó Ikert. Úgy hagyta ott Ramost, mint eb a Szaharát, és eszeveszett módon rohanni kezdett a kapus felé. Mivel háttal állt a lánynak, nem láthatta az érkezését, így meglepetésként érte, hogy az a hátára ugrott. Pár bocsánatkérő szót motyogott a németeknek, majd lefejtette a hátára csimpaszkodó lányt, és szembefordult vele.
– Nagyon, nagyon gratulálok! Elmondhatatlanul büszke vagyok rád, ugye tudod? – motyogta Cami a kapus nyakába, aki csak felnevetett, mintha el sem hinné az egészet. A lány tényleg rettentően csodálta őt azért, amiért egyben tudta tartani a csapatot, még akkor is, amikor már mindenki menthetetlennek hitte a helyzetet.
Álltak a pálya közepén egymást ölelve, a boldogság mámorában úszva, és minden annyira természetesnek hatott, mint régen, gyerekkorukban. Cami félt, sőt rettegett attól, hogy a Victorral való kapcsolata megmérgezi majd a kettejük barátságát, és semmi nem lehet már ugyanolyan. De akkor, ott Bécsben elhitte, hogy a világ helyére került, vagy ha a világ változott is, ők ketten ugyanazok maradtak.
Ám az álom szétzilálódott egy röpke másodperc alatt és nem kellett hozzá más, csak egy pár tűsarkú, egy negédes mosoly, és egy hosszú, barna hajzuhatag. Ő volt Eva, Eva Gonzalez, Iker barátnője. Ők ketten jelentették a tökéletes, spanyol álompárt, amivel Caminak önmagában semmi problémája nem lett volna, ha Eva nem Eva. De egyszerűen képtelen volt elviselni azt a nőt, és minden találkozásukkor komoly erőket kellett mozgósítania ahhoz, hogy ne ugorjon a torkának. Ugyanis Eva mérhetetlenül ostoba volt, ráadásul arrogáns is, és Ikeren kívül senki, de tényleg senki nem szerette, a kapus mégsem vett észre soha semmit a barátnője kritikán aluli viselkedéséből. Azonban már Cami is, és a fiúk is túljutottak azon, hogy megpróbálják Ikert lebeszélni róla, mert ismerték annyira a kapust, hogy tudják, minél jobban magyaráznak, ő annál makacsabbul ragaszkodik az elképzeléséhez.
Cami egy nem túl meggyőző mosollyal az arcán elhúzódott Ikertől, majd hátrált pár lépést, helyet hagyva így Evának, aki gratuláció gyanánt úgy csimpaszkodott Iker nyakába, mintha értene bármit is a focihoz. A lány kezdte fölöslegesnek érezni magát, és egyébként sem volt kíváncsi Eva ömlengésére… leginkább semmiről. Cesc mentette meg attól, hogy roppant kínosan, egyedül kelljen távoznia. Hátulról a derekánál fogva felkapta a csatárlányt, és sebesen megpörgette a levegőben.
– Fantasztikusak voltatok! – nevetett rá Cami, mikor, földet ért. A középpályás válasza csak egy szerény mosoly és egy vállvonás volt – mintha a megyei harmadosztályt nyerték volna meg, nem pedig az Európa-bajnokságot.
A csapat lassan felszállingózott az éremátadásra, Cami pedig nehéz választás elé kényszerült – vagy Eva üres locsogását hallgatja, vagy összehaverkodik Torres menyasszonyával. Döntésképtelenségét egy a nyakába ugró lány szüntette meg. A barna hajzuhatag sokat nem árult egy a kilétéről, a rajta lógó négyes mez azonban annál inkább.
– Carla? – A lány nem volt más, mint Cesc húga, Carlota. Cami nagyjából azóta ismerte őt is, mint magát a középpályást, és bizton ki merte jelenteni, hogy a kisebbik Fabregasnál nagyobb energiabomba a világon nem létezett. Még Ramost is túlpörögte, ha arról volt szó.
– Mi a helyzet, csajszi? – kérdezte vidáman csacsogva Carla. – Ugye te se bírod elviselni Iker csaját? Az a nő egy förtelem… – Szavait hallva Caminak felcsillantak a szemei. Olyan partnerre lelt Eva kivesézésében, akivel ez még új keletű témának számított. És noha milliószor végigkritizálta már Gonzalez minden egyes porcikáját, mindig jól esett újra meg újra megtenni.
– Kérdezhetek valamit? – Cami bíztató mosollyal bólogatott, de Carla arcán nem látta visszatükröződni a saját magabiztosságát. – De ígérd meg, hogy nem akadsz ki!
– Miért akadnék ki?
– Mert ismerem a természetedet. Ígérd meg! – Carla úgy követelte az ígéretet, mint a gyerekek. Minthogyha számítana, Cami megígéri-e, holott a lány úgy volt vele, hogy ha a kérdés valóban olyan szörnyű, azt úgysem állja majd meg szó nélkül.
– Te féltékeny vagy Evára? – A csatárlánynak egy kis időbe telt a kérdés értelmezése, ám amint felfogta, egyből rávágta a válaszát.
– Mi? Dehogyis! Nem! – tiltakozott.
– Pedig logikus lenne. De ha nem, hát nem – vonta meg a vállát, és odafordult a pódiumhoz, ahol éppen a németek nyakába akasztották az ezüstérmet. Többen közülük abban a pillanatban, hogy megkapták, már le is akasztották a nyakukból. Cami meg tudta érteni őket, és valószínűnek tartotta, hogy a helyükben ő is így cselekedett volna. Ők is nyerni jöttek ide, és ilyenkor az ezüstnél még a bronzot is fényesebbnek látták. A lány sajnálta őket, de ennél a sajnálatnál sokkal nagyobb volt a spanyol győzelem iránti öröme. Mindazonáltal nem hagyta, hogy Carla elterelje a figyelmét az iménti témájukról.
– Hogy jutottál erre a következtetésre? – kérdezte, miközben a német játékosokat tapsolta – akkor éppen Lahm kapta meg az ezüstöt.
– Nem fontos, Cami, tényleg – tapsolt tovább a Fabregas lány, továbbra sem szakítva el a pillantását a pódiumtól.
– Carla, ne szórakozz, most már mondd! – állt elé, kitakarva így az éremosztást, mire az megadóan sóhajtott egy nagyot.
– Csak mivel amióta ismerlek téged meg Ikert, olyanok vagytok, mint akik összenőttek. Soha nem láttalak titeket külön, és soha nem tapasztaltam, hogy Ikernek tartósan barátnője lett volna. Olyat láttam, hogy neked volt pasid, és mindketten tudjuk, mi lett belőle. De ez más, mert Iker nem tud kettészakadni, és arra gondoltam, talán azért nem kedveled Evát, mert félsz, hogy kiszorít Iker életéből. – Cami elgondolkozott a másik lány szavain. Nyilvánvaló volt, hogy Eva iránt természetes, első pillantással megszületett antipátiát érzett. De hogy közrejátszott volna ebben az utálatban, hogy féltette a barátságukat? Így hallva ezeket Carlától, nem is tűnt annyira irracionálisnak. Elgondolkozott volna rajta hosszabban is, de sok ideje nem volt töprengeni, ugyanis a stadion felrobbant, amikor az első ember – történetesen Torres – kilépett, hogy átvegye az érmét.
Carla teli torokból üvöltötte, hogy Viva Espana, amihez rövid úton Cami is becsatlakozott, immáron ő is teljes hangerőn éltetve a csapatot. A csapatukat. Figyelte a játékosokat, hogy milyen érzések láthatóak az arcukon. Fernandóról például sütött az, hogy ennél jobban nem érezhetné magát otthon sehol. Neki itt volt a helye, győztesként, egy ünneplő stadion közepén. A lány mindig is tudta, hogy a csatár természetétől idegen a vereség, de így, évek múltán értette csak meg pontosan, mennyire fontos neki. Jobban számított, majdhogynem mindennél. És így, hogy ő lőtte a győztes gólt, joggal érezhette magát győztesnek. Abszolút győztesnek. Próbálta palástolni a büszkeségét, de aki csak egy kicsit is ismerte, pontosan tudta, mi zajlik benne.
Ramos – nagy barátjával ellentétben – meg sem próbálta leplezni az örömét. Cami igazából meg volt lepődve, hogy még nem kezdett el ugrálni, mint egy kismajom. Puyol arcán széles mosollyal, de az évek alatt magára szedett higgadtsággal fogadta a gratulációkat, akárcsak Xaxi. És a lány azt a furcsa érzést tapasztalta, hogy nem neheztelt rájuk. Egyikükre sem, még Victorra sem. Megérdemelték volna, de… Ez a nap róluk kellett, hogy szóljon, és meg is érdemelték, hogy róluk szóljon. És függetlenül attól, hogy mennyire mélyen megbántották őt, büszke volt mindnyájukra, mert mélyen belül tudta, hogy a srácok a szívüket-lelküket kidolgozták ezért a győzelemért.
Amikor Iker könnyektől csillogó szemmel, arcán széles, boldog mosollyal átvette és a magasba emelte a kupát, Cami pillantását is könnyek homályosították el. Ugyanis pontosan emlékezett még arra a délutánra, amikor Iker megfogadta, hogy egy nap minden létező focikupát megnyer majd. Élénken élt benne az ötéves önmaga, és a nyolcéves Iker, arcán olyan elszántsággal, amit a lány azóta is látott, valahányszor a kapus a fociról, vagy a focival kapcsolatos céljairól beszélt. Azzal, hogy ő boldog volt, hogy az álma egy apró darabját elérte, Camilát is boldoggá tette. A lány ugyanis vele nevetett és vele sírt, bármi történt is.
A lánynak sejtelme sem volt, hogyan szúrta ki őt a rengeteg ember között, de észrevette, és még mielőtt továbbadta volna a kupát Puyolnak, a kapus a szemébe nézett, és rámosolygott. Azzal a mosollyal, amit az igazán különleges pillanatokra tartogatott, mint amilyen ez is volt. Cami felnevetett, és szíve szerint az egész világot megölelte volna.
A díjátadó után még hosszasan ünnepeltek a pályán, és Caminak néhány szó erejéig még Bastiant is sikerült elkapnia – megbeszélték, hogy összefutnak a szórakozóhelyen, ahol először találkoztak. Aztán mikor az újdonsült Európa-bajnokok elkezdtek beszállingózni az öltözőbe, Cami és Carla is lelépett, hogy kicsit rákészüljenek az éjszakára. Mivel a Fabregas-lány úgy tervezte, hogy nem megy haza, hanem valahol átöltözik, úgy határoztak, hogy a válogatott hoteljét veszik célba.
Camila egy gyors zuhany után magára kapta a külön az EB-re vett, halványtürkiz, pánt nélküli ruháját. Mialatt a másik lány a fürdőben szöszölt, csigákba csavarta a haját, és a nyakába akasztott egy végtelen jelet formáló nyakláncot. Mindig is szimpatizált ezzel a szimbólummal, mert ő is hitt a lehetőségek végtelenségében. Mindketten csak szolid sminket tettek fel, végtére is nem akarta Eva-klónokká válni, akiknek nem látszik az arca, a rajta lévő vakolattól.
– A srácok visszajönnek még ide? – kérdezte Carla, miközben éppen a szemét húzta ki a tussal.
– Nem, Ramos azt mondta, egyből a klubba mennek – felelte Camila, becsatolva a fekete magassarkújának a pántját.
– És mikorra érnek oda? – Ebben a szent minutumban a csatárlány telefonja rezegve jelezte, hogy üzenete érkezett.
– Úgy néz ki, most. Kész vagy? – Egy utolsót húzott a szempillaspirállal, majd bólintott, és elindultak kifelé, hogy megkeressék a srácokat.
Mire odaértek a bécsi szórakozóhelyre, a focisták már túl voltak a welcome driknen, Cami élt a gyanúperrel, hogy több ízben is és Eva ekkorra már konkrétan képtelen volt elszakadni Ikertől. A csatárlányt összességében rázta ki a hideg bárkik nyáladzásától, akkor meg főleg, ha történetesen a legjobb barátjáról és annak az irritáló nőjéről volt szó, ezért egy gyorsan leküldött tequila után somolyogva lépett Ramos elé.
– Jössz táncolni, te Európa-bajnok? – A védő elvigyorodott, majd felhörpintve a színes koktélt, amit szürcsölgetett, megragadta Cami kezét, és a táncparkett közepére vezette. Nevetve kezdtek el bohóckodni a tánctéren, kifigurázva mások mozgását. Több számot végigtáncoltak, és mikor már a gondolataikat sem hallották a zenétől, a többiek keresésére indultak. Időközben persze az italos pultot is útba ejtették, hiszen a sok mozgástól már szinte porzott a torkuk. Mindketten koktélt rendeltek, és az italukat szorongatva lavíroztak át a tömegen. A lány már épp leült volna, mikor Reina elkapta a karját.
– Hová-hová, Kicsi lány? Még nem táncoltál velem – vigyorgott a kapus.
– Hát, most nem is fogok. Piával vagyok – Cami próbálta túlkiabálni a zenét, kevés sikerrel, úgyhogy az italára kezdett mutogatni.
– Ó, nekem hoztad? Tündér vagy. – Carla kikapta barátnője kezéből a koktélt, majd levágódott oda, ahova Cami szeretett volna. A csatárlány bosszúsan pillantott a kisebbik Fabregasra, aztán sorsába beletörődve vonult vissza táncolni, ezúttal Reinával.
Három szám után a végkimerülésre és a levegőhiányra hivatkozva aztán végre el tudott szakadni a kapustól, és kimenekült a szórakozóhelyhez tartozó erkélyre. Alig lézengtek kinn egy páran, de egyből kiszúrta a szőke csatárt. Elmosolyodott, és felé indult. Nem szólt egy szót sem, csak kikönyökölt a kőkorlátra, és némán szemlélte az éjszakát. Egyikük sem törte meg a csendet, csak hallgatták a bentről kiszűrődő zene tompa zaját.
(Ajánlott zene: Mika – Happyending)
– Mit művelsz idekinn? Mindenki téged ünnepel. – Normál esetben Cami hangja talán csöpögött volna az iróniától, de ezúttal nem. Nem, mert nem neheztelt Fernandóra. Már nem.
A lány hanglejtését a csatár is érzékelhette, mert elmosolyodott, és a másik felé fordult.
– Egy kicsit szerettem volna emésztgetni ezt az egész győzelem-dolgot. Nem akarom, hogy a fejembe szálljon. – Cami nem volt biztos benne, hogy a sikerről, vagy az alkoholról beszélt-e, de igazából lényegtelen is volt. Teljesen mindegy, melyik száll az ember fejébe, egyik se túl jó.
– Nem fog – biztosította mosolyogva. Biztos volt abban, hogy igaza van, mert az a Fernando Torres, akit kinn látott a stadionban, és aki most előtte állt, ugyanaz a Torres volt, akit gyerekként ismert. Aki maximalista, akinek soha, semmi nem elég jó. Aki ha rúg egy meccsen három gólt, azon kesereg, hogy miért nem rúgta be a negyediket. – Egyébként… Gratulálok – vigyorgott a csatárra. – Milyen érzés nemzeti hősnek lenni? – kérdezte finoman oldalba bökve a szőkét, aki halkan felnevetett, és megingatta a fejét.
– Sajnálom – mondta a lány szemébe nézve. Cami pontosan tudta, hogy miről beszél, de csak megrázta a fejét.
– Tudom.
– Akkor, négy éve egy ökör voltam, de… talán jobb ez így – félve pillantott a lányra, de annak arcán töretlenül ott ült a mosolya. Nem haragudott a fiúra. Ráébredt, hogy a kettejük kapcsolatának nem lett volna jövője, és előbb-utóbb vége szakadt volna. Akkor borzasztóan fájt neki, de talán enélkül soha nem jött volna Barcelonába. Ezeket a gondolatokat Fernandóval is megosztotta, aki csak elmosolyodott.
Ismét mindketten visszafordultak az éjszaka tanulmányozásához, és szinte egyszerre szólaltak meg:
– Barátok? – Felnevettek, majd óvatoskodva megölelték egymást. És bár abszurdnak tűnt a gondolat, de Cami rájött, hogy hiányzott neki Nando. Mert bár az érzések változnak, de az emlékek, azok kitörölhetetlenül hozzánk tartoznak, történjék bármi. És nekik kettejüknek voltak fájdalmas emlékeik, nem is kevés, de azért elég sok időt töltöttek együtt ahhoz, hogy képesek legyenek túllépni ezeken.
– Szabad egy táncra? – kérdezte a fiú meghajolva, mire Cami pukedlizve válaszolta, hogy természetesen. Kart karba öltve vonultak vissza az üvöltő zenébe, hogy végigropjanak egy számot, amiből aztán minimum három lett. Ekkorra már a lány tényleg úgy érezte, hogy muszáj innia valamit, különben szomjan pusztul.
– Nem baj, ha visszamegyek a többiekhez? – kérdezte a szőke, mire Cami csak megrázta a fejét, és elindult a bárpult felé. Amint kikérte az italát egy másik szöszi fej bukkant fel mellette.
– Basti! – ölelte meg a német középpályást, aki bár hasonló lelkesedéssel üdvözölte, mégsem látott rajta kitörő örömöt. De végtére is mitől lett volna boldog? Hiszen épp az imént vesztették el az Európa-bajnoki döntőt.
– Nem maradok sokáig, csak gondoltam, beköszönök, mert megígértem. Gratuláltok a srácoknak! – Mosolyt erőltetett az arcára, de az nagyon távol állt az őszintétől.
– Basti… – A lány nem igazán tudta, mit mondjon. – Gigászi meccs volt, és nagyszerűen játszottatok. – A német tovább mosolygott, de Cami nem hitt neki. – Ugye tudod, hogy szívem szerint addig ölelgetnélek, míg jobb kedved nem lesz? – Bár felnevetett, de ez sem a megszokott, jóízű nevetése volt.
– Nem gond, ha lelépek? Nem igazán van hangulatom szórakozni… – kérdezte, mire a lány elkomorodott, és nyomott egy puszit az arcára, majd karját a középpályás nyaka köré fonva megölelte.
– Ne szomorkodj, jó? – kérdezte elhúzódva, ahogy a kék szemekbe nézett. A német elmosolyodott, ezúttal őszintén. – Ígérd meg, hogy ha baj van, hívsz. És hogy beszélünk. Gyakran.
– Ígérem – súgta a lány fülébe, majd nyomott egy puszit a homlokára, és elindult kifelé. Cami pillanatok alatt elvesztette szem elől.
Odafordult a pulthoz, hogy kifizesse a koktélt, de a srác csak megingatta a fejét, és magyarázott valamit arról, hogy az iménti fiatalember már rendezte a számlát. Cami nem vitatkozott, csak arcán széles mosollyal, a koktélját szorongatva ment vissza a csapathoz.
Meglepődve tapasztalta, hogy Iker egyedül – azaz Eva nélkül – üldögélt az asztalnál, így kihasználta az adódó alkalmat, és leült mellé.
– A barátnőd? – kérdezte a lány a koktéljába kortyolva.
Hazament, fáradt volt. – A kapus kijelentését hallva Camit furcsa megkönnyebbülés töltötte el. És bár felmerült benne a kérdés, hogy mégis mi a francban fáradhatott el, inkább nem kezdte boncolgatni a témát. Némán Iker vállára hajtotta a fejét, aki gondolkodás nélkül, szinte reflexszerűen csúsztatta a karját a lány vállára.
– Nandóval kibékültünk – mondta a kapusnak, aki puszit nyomott a csatárlány hajára.
– Örülök. – Cami tudta, hogy tényleg így van. – Táncolunk?
– Megiszom, és mehetünk – bólintott. Nem vette zokon, hogy amíg Iker barátnője itt volt, gyakorlatilag észre sem vette őt, hiszen Cami hónapokig nem is hívta a kapust, mikor együtt volt Victorral. Tudta, nincs joga bármit is Iker szemére vetni, így pedig egyetlen dolgot tehetett csak – kiélvezett minden Eva-mentes pillanatot.
Gyorsan felhörpintette az italát, majd felpattant, és Iker felé nyújtotta a kezét. A kapus mosolyogva állt fel, hogy a táncparkettre vezesse a lányt. Cami nem is számolta, hányszor váltott számot a DJ, mialatt táncoltak, mert egyszerűen nem érdekelte. Egyiküket sem érdekelte, mert nem akartak elszakadni egymástól.
Aztán egyszer csak egy lassú szám következett, és Iker szinte gondolkodás nélkül húzta közelebb magához a lányt. Hozzásimulni a kapus mellkasához, a karjai közt lenni… Cami számára minden szinte pontosan olyan volt, mint régen. Olyan, mint Helsinkiben, közvetlenül azután, hogy ők lettek Európa-bajnokok. A szám végeztével a lány elhúzódott kicsit, hogy Iker szemébe nézhessen, de alig volt ideje tanulmányozni a már oly’ jól ismert, mogyoróbarna íriszt. A kapus egy szemvillanásnyi idő alatt szüntette meg az ajkaik közti távolságot, és olyan vehemenciával csókolta meg a barnahajú lányt, mint még sosem.
Cami karjai önkéntelenül is Iker nyakába kúsztak, és a lehető legközelebb simult a madridi focista izmos mellkasához. Egyszerre szűnt meg számára a külvilág, és nyílt meg egy teljesen más univerzum. Egy olyan világ, ahol csak ők ketten léteztek. Ahol nem voltak kötelezettségek, nem volt Eva, és nem csak barátok voltak.
Ekkor pattant fel Cami szeme, és rádöbbent, mit is csinálnak. Tudta, hogy ezúttal jócskán túlléptek a barátságon, jobban, mint eddig bármikor. És ezúttal még az alkohol sem lehetett kifogás, mert egyikük sem ivott annyit. Pihegve szemlélték egymást, Camila fejében pedig csupán egyetlen kérdés dübörgött, fékevesztett sebességgel: Ez tényleg még mindig csupán barátság?

2 megjegyzés:

  1. Halihó! :)

    Először is, ha a fene fenét eszik is, én leszek az első kommentelő! :D Tűkön ülve vártam már, hogy mikor érkezik a folytatás, és amikor megtudtam, hogy ismét foglalkozol a történettel, nagyon megörültem a dolognak, mert már régen is imádtam a TT-t és ez szerintem sosem fog változni, örökké rajongója leszek a sztorinak. ♥

    A hideg futkosott a hátamon, és mindez jó értelemben, ahogy átadtad nekünk az EB döntő hangulatát. Annyira jó volt újraélni Nando hőssé válását, a spanyolok győzelmét és a díjátadást is. Régi, szép idők...de hiányzik.

    Sergio teljesen bolond, de így szeretjük őt. És azt is imádom, ahogy csipkelődnek egymással Cami és ő. Zseniálisak. Az pedig teljesen érthető, hogy Cami faképnél hagyta Ramost, amint megpillantotta Ikert. Annál a résznél akkorát nevettem. XD

    Carlota azt hiszem elég jól beletapintott a dolgokba, és tetszett, ahogy Camila is felismerte, remekül átadtad, hogyan döbben rá a helyzetre, elvégre nem véletlenül nem kedveli Evat sem. Habár abban is biztos vagyok, hogy Eva sem örül Camila szerepének Iker életében, és tuti, hogy be fog próbálkozni valamivel, amivel szétválaszthatja őket.

    Annak örültem, hogy Nando végre belátta, hogy egy ökör volt, amikor megcsalta a lányt és még utána ő hordta el mindenféle rosszéletű nőnek, és annak is, hogy valamelyest rendezni tudták a dolgokat és kibékültek.

    Szegény Bastit úgy megsajnáltam, egyike azon kevés németnek, akiket nagyon kedvelek és szomorú lettem én is attól, hogy csalódott. Habár ez természetes, hiszen a legrosszabb dolgok egyike elveszíteni egy ilyen döntőt. Cami helyében pedig én is pontosan ezeket mondtam volna neki, de az biztos, hogy a németnek idő kell ahhoz, hogy feldolgozza ezt a vereséget. :(

    Ami azt illeti, Cami és Iker barátsága számomra példaértékű, mert volt jó pár mélypontjuk, de mégis kitartanak egymás mellett és mindketten őszintén tudnak örülni a másik sikerének, hiszen már gyerekkoruk óta egymás mellett vannak. Viszont az is tisztán érződik, hogy ez kezd átalakulni valami mássá, és jogosan vetődött fel a kérdés Camila fejében a csók után.

    Na jó, bevallom, én teljes mértékben Iker párti vagyok, szerintem a legjobb a kapus lenne Cami számára. :D Úgyhogy az én szívem Iker felé húz. Viszont az tuti, hogy ezek után mindkettejüknek mérlegelniük kell, hogy megéri-e egyáltalán kockáztatni egy erős barátságot a szerelemért. Mert az biztos, hogy ha mégsem jönne nekik össze, az örökre törést okozna közöttük. És arról nem is beszéltünk, hogy Eva is ott áll közöttük akadályként.

    Úgyhogy mérhetetlen kíváncsisággal várom a folytatást, és hogy mit tartogatsz számunkra, habár biztos vagyok benne, hogy bármi is legyen, nem fogunk unatkozni! :)

    Puszillak,
    Noemi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Sziaa!
      Annyira örülök neki, hogy vannak még emberek akik ennyi idő után is kitartanak a történet mellett és szeretik, mert én se tudom elengedni - ahogy ez látható, hiszen mindig visszatérek hozzá ^^

      Meglep, hogy ezt mondod, mert az a rész, még nagyon-nagyon régről van, és tényleg kábé annyit változtattam rajta, hogy E/1-ből átment E/3-ba, és néhány jelzőt kicseréltem, de nagyon boldog vagyok, hogy sikerült visszahoznom a régi emlékeket :3

      Én rájöttem, hogy Ramost mindig, minden körülmények közt szeretem. Ha én írom, ha nem, felőlem lehet bármekkora köcsög is, én akkor is szeretem, de amúgy ilyen nagyon bolondnak képzelem őt, pláááne még a nagy forrófejű fiatalkorából. És Cami meg, hát Ikerért még jóóó hogy ott hagy bárkit :D Egyébként nagyon szeretem írni Cami Sergióval közös részeit, meg aztán a következő fejezetben lesz megint Nando is, na, azt is nagyon szeretem írni :D Olyan könnyen jön, és olyan jó írni ilyen kapcsoaltokról :D

      Carla már csak ilyen bölcs, végtére is valakinek annak is kell lennie :D Camira meg lehet hatni észérvekkel, még ha sokszor nem is tűnik úgy :D Óó és Eva bepróbálkozása... hát, mondhatni ebbe te tapintottál bele nagyon, majd a következő fejezetből meglátod, mennyire :D

      Igazából, Cami és Nando azért békültek ki itt a történetben, mert itt bocsátottam meg neki a Londoba igazolását, amikor először elkezdtem írni ezt a fejezetet, mert láttam, hogy szerencsétlen mindenhol csak szenved, és megsajnáltam, meg rájöttem, hogy amúgy milyen nagyon szerettem őt régen, és ez mennyire nem fair, és akkor így már Cami is hajlandó volt megdumálni vele mindent :D meg hát mégiscsak ő döntötte el a döntőt, ilyen befolyásos emberekkel illik jóba lenni :P

      Basti kiheveri majd, és ígérem, hogy többet nem nagyon kell majd őt szomorúnak "látnod" a történetben. És igen, egy döntőt mocsok érzés lehet elbukni - én még csak elődöntőt buktam, de az is gyötrelmes érzés volt.

      Én egyébként rettentő mód hiszek abban, hogy egy kapcsolat, és legyen szó barátságról, vagy szerelemről nem attól jó, hogy mindketten hangoztatják, hogy mennyire szeretik egymást, hanem attól, hogy mindig számíthatnak egymásra. Hogyha beüt a szar, akkor is ott vannak a másiknak, hogyha éppen nem beszéltek hónapok óta. És szerintem ez Cami és Iker kapcsolatán nagyon látszik, mert történjen bármi, ők mindig visszatalálnak egymáshoz.

      Ezen a utolsó előtti bekezdéseden vigyorgok, mint a vadalma, és nagyon örülök neki, hogy Iker párti vagy - bár igazááából nagyon más pártján nem is lehetne már állni lassan :D A többi részen pedig csak mosolygok, mert meglátod majd, hogy mit hoz a folytatás - a következő fejezet lényegében erről (is) fog szólni :D

      A folytatás - a korábbi félreinformálásommal ellentétben - nem 14.-én, hanem 15.-én érkezik (nem is értem miért írtam 14.-et ha az csütörtök...) És hát remélem, hogy tényleg nem fogsz, nem fogtok unatkozni alatta :)

      Nagyon szépen köszönöm, hogy írtál, elképesztően jól esik :)

      Puszi, D.

      Törlés