Won't lose you again

Előfordul, hogy az emberre rátör az ihlet, állandóan zaklatja, addig, amíg ki nem írja magából. Így voltam én ezzel a kis novellával is. A Villa sérülését követő néhány napban bennem volt, hogy valamit írnom kell róla. Aztán elnyomtam azzal, hogy van elég dolgom, de valahogy mikor itthon feküdtem betegen, kialakult bennem egy karakter - a novella főhőse - és tudtam, hogy ő tökéletes lesz Villa mellé, így rávettem magam, hogy megírjam. Remélem tetszeni fog, mivel valószínűleg idén ez az uccsó írás amit felteszek erre a blogra :) A végének a megírásához rengeteg hletet adott Taylor Swift - Haunted című száma (lentebb linkelve :D) Amúgy több mint 7 oldal wordben - ez körübelül olyan 4000 szót takar :D

puszi, Dorcsy

Won't lose you again

Szokás szerint a TV előtt ülve vártam a meccs kezdetét. 2005 ősze óta egyetlen meccset sem hagytam ki, amelyen a spanyol csatár pályára lépése lehetséges volt. Rettentően örültem, hogy ennyire összejött neki minden. Világ- és Európa-bajnok volt, BL győztes, és spanyol bajnok. Ó és mindemellett a Barcelona játékosa. Annak a csapatnak, amely épp most készült bebizonyítani, hogy nem csak Európában, de az egész világon nincs nála jobb.

A műszakom is elcseréltem, és vállaltam, hogy kora délutántól estig megyek dolgozni, csak hogy meg tudjam nézni a mérkőzést. Maia, a kolléganőm, persze boldogan ment bele, hogy helyettem jöjjön délelőtt. A hely, ahol dolgoztam napközben kávézóként, éjszaka pedig szórakozóhelyként funkcionált. Nem rajongtam érte – főleg az esti műszakért – de kellett a pénz, hogy be tudjam fejezni az egyetemet.

– Hé, kislány! Nézed, vagy inkább gondolkozol? – huppant le mellém Sergio.

– Hogy… mi? Persze, hogy nézem. – bólintottam lelkesen, és figyelmem immár száz százalékosan a képernyőnek szenteltem, ahol már valóban a kezdőrúgáshoz készülődtek a csapatok.

Kéz tördelve figyeltem a meccs minden mozzanatát, és örömömben hangosan felkiáltva ugrottam fel, mikor Adriano betalált az Al Sadd kapujába. Aztán a boldogságom nem sokkal később beárnyékolódni látszott, amikoris Villa egy támadás közbe a földre rogyott. Nem tűnt komolynak a sérülés, a szívem mégis összeszorult. Imádkoztam, hogy ne legyen komoly, de a lelkem mélyén tudtam, hogy fölösleges, mert David nem az a típusú játékos, aki ok nélkül fekszik a földön. Azzal egyidőben, hogy láttam, hordágyat kér visítottam Sergióért. A beérkező spanyol kérdőn nézett rám, de én csak szó nélkül a képernyőre mutattam, ahol épp Villa esését játszották vissza.

– Nem tűnik vészesnek – ráncolta a szemöldökét Ramos. – De ismerve Villát, nem ok nélkül fetreng a földön.

– Sergi… Félek. Ha ez… Ha ez bármi komoly… Az nagyon meg fogja viselni. – a spanyol védő csak bólintott, és mellkasára húzva a fejem, vigasztalóan simogatni kezdte a hátamat.

A kommentátor innentől kezdve semmit nem mondott arról, hogy mi a helyzet a hetes mez tulajdonosával, csak annyit, hogy Sánchezt küldték be helyette.

Hiába lőtt a katalán csapat még három gólt a meccs során, alig figyeltem. Az agyam végig azon zakatolt, hogy vajon mi lehet a csatárral. Amikor a meccs után kettőkor elindultam munkába még mindig semmi hír nem volt Villa állapotáról.

– Akkor el tudod hozni majd Matit a suliból? – néztem esdeklőn a spanyolra, aki csak elvigyorodott.

– Naná, a keresztfiamra mindig van időm. – fogalmam sem volt róla, hogy minek köszönhetem Sergio ilyen mértékű kedvességét, afelől meg aztán végképp sejtésem se akadt, hogy hogyan hálálhatnám meg neki. – Bele ne kezdj! – emelte védekezőn maga elé a kezét. Szívesen teszem, tudod jól. De menj, mert elkésel a munkából. – elmosolyodtam, majd gyors puszit nyomva a spanyol arcára kiviharzottam a házból és a kocsimba bepattanva a munkahelyem felé indultam.

Egy viszonylag átlagos napot tudhattam magam mögött, eltekintve persze attól. Hogy gondolataimat egy pillanatra sem tudtam elszakítani Villától és a sérülésétől. A létező összes variáció lefutott már a fejemben, a legjobbtól kezdve a legrosszabbig. Amikor lejárt a munkaidőm, szinte menekültem be az irodába, hogy gyorsan visszaöltözzek a farmer-póló összeállításomba. A dzsekim magamra kapva loholtam ki, közben még intve az engem váltó Cintiának és Zorának. A parkolóban bepattantam az autómba és gyújtást adtam. Annak reményében siettem haza, hogy Sergio talán rendelkezik valami számomra is hasznos információval. A kaput a kocsiból ki tudtam nyitni a távirányító segítségével, így gond nélkül hajtottam le a garázsba. A kocsit be sem zárva siettem fel a belső lépcsőn.

Mielőtt beléptem volna, két mély lélegzetet véve próbáltam nyugtatni magam, de rájöttem, hogy teljesen fölösleges, mert így csak még jobban húzom az agyam, és feszítem tovább a már amúgy is gyenge idegeim.

Mint a tornádó úgy rontottam be a lakásba, és rohantam a nappaliba, ahol várakozásaimnak megfelelően a kanapén ott hevert Sergio, és épp hokit nézett. Furcsa. Nem is szereti a hokit – megráztam a fejem, és várakozó tekintettel leültem mellé az egyik fotelba.

– Sergi! – kezdtem el kalimpálni a szeme előtt, mire végre rám emelte a tekintetét. – Valami hír Villáról? – A hangomban a lehető legnagyobb mértékű aggodalommal tettem fel a kérdést. Valószínűleg ennél többet belesűríteni egy mondatba fizikai képtelenség.

– Iker beszélt vele. Sípcsonttörés. – Halkan felsikítva a szám elé kaptam a kezem, és a szemembe könnyek szöktek. Pontosan tisztában voltam azzal, hogy mit jelent ez, még ha nem is fejeztem be az egyetemet, ennyi azért eljutott a tudatomig három év egészségügyi fősuli alatt.

– Mennyit kell kihagynia? – A hangom alig volt több suttogásnál, és az arcomon hangtalanul folytak le a könnyek. Hiába próbáltam minden erőmmel elfelejteni, egyszerűen képtelen voltam rá. Tisztában voltam vele, hogy minden valószínűség szerint ő már azt sem tudná, ki vagyok, mégis, valahányszor ránéztem Matiasra, bele a meleg, mogyoróbarna tekintetbe, újraéltem azt a pillanatot, amikor először találkoztam a focistával. Az, amit iránta éreztem, és érzek mind a mai napig több annál, ami szavakkal leírható lenne.

– Az orvos szerint, ha minden a legjobb úton halad, akkor 4-5 hónap. – Sergio szemeiben tisztán láttam, hogy pillanatok kérdése, és elveszti az uralmát a helyzet felett.

– És ha a dolgok nem mennek jól? – kérdeztem elfúló hangon. Tudnom kellett, de Sergio néma maradt, és ebből már tudtam a választ. – Ki kell hagynia az EB-t? Sergi, az Isten szerelmére, mondj már valamit!

– Ha bármi félrecsúszik, akkor az is megeshet, hogy soha többet nem focizhat. – Ez volt az a pillanat, amikor eltört az a bizonyos mécses, és hangosan zokogni kezdtem. Épp eleget éltem focisták és élsportolók között ahhoz, hogy tudja, milyen szörnyű lehet neki szembenézni ezzel. És tisztában voltam azzal, hogyha ez bekövetkezik – mármint az, hogy abba kell hagynia a focit -, akkor abba belerokkan. Nem fizikálisan, bár fene tudja, de mentálisan, belülről felőrli önmagát. És az a tudat, hogy ő szenved, engem is olyan útra sodort, hogy elveszítsem a pozitív gondolkozásom, és vele együtt szenvedjek – még ha ő ezt nem is tudta.

Csak arra lettem figyelmes, hogy Sergi már engem ölelve a hátamat simogatja, és nyugtató szavakat suttog a fülembe. Úgy éreztem, hogy a sírást soha nem fogom tudni abbahagyni, mégis egy idő után észre kellett venne, hogy a könnyeim fokozatosan apadnak el.

– Nem értem miért nem kerested meg. – kezdett bele a védő a szokásos hegyi beszédbe.

– Mondtam már Sergi, felesége van és gyerekei. Nem rondíthatok bele csak úgy, hogy „helló, szia, emlékszel még rám? Én vagyok az a lány, akivel annak idején, még 2005 nyarán kavartál a menyasszonyod háta mögött, majd sírig tartó szerelmet esküdtél. Ja, képzeld, van egy fiunk, nem fantasztikus?” Ez nonszensz és abszurd lenne. Ilyet nem lehet csinálni. Egyébként se hiszem, hogy emlékezne rám. – Megvontam a vállam, bár belülről az egész igazságtartalma fájdalmasan égetett. Mert valóban nem állíthattam be. Most már nem. Ha akkor nyáron kevesebb az önérzetem, és utána megyek, akkor talán minden másképp alakult volna, de a múlton kár rágódni.

– Komolyan azt gondolod, hogy nem emlékszik rád? Tényleg ezt hiszed? Hát akkor mesélek valamit. Azt, hogy lelépett milliószor megbánta, ahogy azt is, hogy nem téged választott, hanem Patit. Keresett égen-földön, de te jó gyerek módjára leléptél pár hónapra Finnországba. Utána is hónapokig kérdezte, hogy nem tudok-e rólad valamit, és minden egyes alkalommal a képébe kellett hazudnom, hogy nem, csak annyit, hogy végleg visszaköltöztél Finnországba. Mert ugye ez volt a hivatalos sztori. Szóval ne mondd nekem, hogy nem szeret. Ne találd ki hogy nem emlékszik rád, mert igenis pontosan tudja, hogy ki vagy, és kicseszettül nagy szüksége lenne rád. Mellesleg meg, könyörgöm, rólad nevezte el a lányát! – kelt ki magából Ramos. Érdekes. Ezek olyan történetek voltak, amiket még soha nem hallottam, mégis új megvilágításba helyezett dolgokat.

– Sergi… – kezdtem volna, de félbeszakított.

– Nem, figyelj. Mi lenne, ha egyszer az életben egy kicsit önző lennél, és nem foglalkoznál más boldogságával, csak és kizárólag a magadéval. A legjobb barátom vagy, és szeretlek, épp ezért kérlek arra, hogy menj el Barcelonába, és látogasd őt meg. Holnap hozzák haza, és hétfőn műtik.

– Nem lehetek önző. Itt van Matias, akit nem hagyhatok csak úgy magára. Nem tűnhetek el csak úgy, mint szürke szamár a ködben. Ez… ez nem így működik. – ráztam határozottan a fejem, de a zsigereimben éreztem, hogy ezt a csatát elvesztettem, és ha Ramoson múlna, akkor, ha a szükség úgy hozná, a hátán vinne el Barcelonába.

– Te is tudod, hogy bármikor szívesen vigyázok Mattira, ahogy a csapat többi tagja is így van vele. Kérlek Kislány, gondold át. – A válaszom csak egy apró bólintás volt, majd felvonultam a lefeküdni, ám mielőtt aludni mentem volna még benéztem a fiam szobájába, aki békésen szuszogott az ágyában, a Barcelonás takaró alatt. Muszáj volt mosolyognom, ahogy észrevettem a paplan alól kikandikáló, a fiamnál három számmal nagyobb fehér Real Madrid mezt. Mindig körüludvarolta a Sergióhoz érkező csapattársait, akik imádták a kisfiút, és ezt az érzés kölcsönös volt. Matias szinte az összes Real játékost szerette és tisztelte, mégis a Sors fura fintorának köszönhetően, az örök példaképe Villa maradt, a hőn imádott kedvenc csapat pedig a Barcelona.

A fiamat nézve el is felejtettem az életem problémáit, ám kilépve a szobájából újból szöget vertek a fejembe a gondolatok. Egész éjjel ezen kattogott az agyam, és szinte alig aludtam valamit. Gondoltam ezt én. Aztán mikor másnap tizenegykor felébredtem, már más véleményen voltam.

Pólóban és rövidnadrágban, kócosan ballagtam le a nappaliba, ahol a Real Madrid fél kerete ott csücsült.

– Mi van itt, nemzetek gyűlése? – futtattam végig a tekintetem a társaságon. Ott volt ugyanis Marcelo és Kaká, Coentrao és Ronaldo, Higuaín és di Maria, Özil, Benzema, Casillas és persze Ramos. Közöttük meg valahol a fiam is ott kóricált – akkor épp a franciát szédítette.

– Igen, úgyhogy nyugodtan csatlakozhatsz, finn leányzó – vigyorgott Ronaldo, mire elmosolyodtam. A megismerkedésünk nem igazán volt fényes. Amikor kimentem ajtót nyitni, a második mondatában kvázi lekurvázott, és meg egy pofon után az orrára vágtam az ajtót. Hetekig fújtunk egymásra, aztán egyszer Matti megtalálta, hatalmas lett a szerelem, és a gyerekszeretetével engem is megbékített, azóta meg jó barátok vagyunk.

– Mi a téma? – ültem le a portugál mellé a fotel karfájára.

– Mattival megbeszéltük, hogy mennyire örülne ő is annak, ha az anyukája elmenne kicsit nyaralni, és közben mi vigyáznánk rá. – szólalt meg a földön fekvő, lábait a kanapén pihentető Marcelo. Kérdőn néztem Ramosra aki csak kezét védekezőn felemelvén vigyorgott. Egy amolyan ezért még számolunk tekintettel lerendeztem a dolgot, és Iker felé fordultam.

– Menj el Barcelonába. Nem kérés, parancs. Itt a jegyed, meg a szállodai szobafoglalás. A főnököddel beszéltünk, elenged. Holnap szombat, akkor indulsz. Nincs apelláta. És ha megtudom, hogy nem mész be hozzá, rád küldöm az egész Castillát. – Tudtam, hogy a kapus komolyan beszél, és ha szükséges tényleg beváltja a fenyegetést – ami a legrosszabb rémálmommal lett volna egyenlő.

– Rendben, elmegyek. – Eme kijelentésemet az összes ott lévő részéről boldog üdvrivalgás és taps fogadta – igen, még Matias is lelkesen tapsolt. – De valamelyiktök velem jön. – A két spanyolra mutattam, akik érdeklődve várták az indokom, hogy miért is van szükségem gardedámra. – Furán venné ki magát, ha csak úgy beállítanék, főleg, hogy a kórház bejáratáig nem jutnék el, mert kivágnának a biztonságiak. – Megvontam a vállam. Persze hogy a sok intelligens focista erre nem gondolt. Az orrom alatt megingattam a fejem.

– Jól van, megyek. – bólintott rá végül Sergio. Hálás mosollyal nyugtáztam a dolgot, majd felmentem összekészülődni, ugyanis az nem jutott eszébe a házban tanyázó madridi játékosoknak, hogy nekik edzésük lesz, a fiammal egyetemben.

– Tényleg, egyébként hova akarjátok tenni Mattit, ameddig ti edzetek? – kérdeztem Ikertől – mint a társaság legértelmesebb tagjától.

– Ő is edz velünk – kotyogott bele Marcelo.

– Ezt te se hiszed el, Bongyorka.

– Dehogynem! Mou is belement. – bizonygatta az igazát a brazil.

– Na, ezt meg én nem hiszem el. – szólalt meg vigyorogva Coentrao a kanapén ülve.

– A kispadra beülhet, megdumáltam Moruinhóval. – kedves mosolyt küldtem Iker felé, aki csak legyintett. Néha komolyan elgondolkoztam azon, hogy hogyan képes elviselni ezt a sok marhát.

– Hidd el, néha nekem is fizikai fájdalmat okoz. – felelte egyszer nevetve, mikor volt merszem megkérdezni tőle.

Ramos sikeresen lesérült a pénteki edzésen, így legalább tudott lógni az edzésekről. Egyébként elgondolkoztam rajta, hogy vajon mennyire is lehet komoly az a sérülés, hogyha gond nélkül tud fel-le rohangálni a lépcsőn, kergetve az Odie-t kergető Matiast.

Szombat délután az egész csapat becsődült hozzánk, és nem igazán könnyes még kevésbé érzékeny búcsút követően, szinte belökdöstek az autóba, hogy induljunk már a reptérre, mert lekéssük a gépet. Egy utolsó aggódó pillantás, egy „jó legyél” puszi Matti feje búbjára, és már valóban a reptér felé száguldottunk. Természetesen én vezettem, mert ugyebár Sergiónak fájt a combja.

Az egy órás repülőút alatt valamit végig dumált, de őszintén, fogalmam sem volt miről. Bár a kiragadott „Marcelo és Özil”, „öltöző”, „smároltak”, „buli”, „szálloda”, „Valencia, „Mojito”, „vetkőzős pókerparti” szavak után, nagyon nem is érdekelt az egész történet. Néha azért gondoltam rá, hogy figyelmeztetem, azért levegőt is vegyen, de ahogy észrevettem, valahogy mindig sikerült megoldania.

A szállodában bár egy szobában voltunk – igazából lakosztály, de lényegtelen – de mindkettőnknek volt azon belül külön szobája – hála az égnek. Megbeszéltük, hogy csak vasárnap megyünk be a kórházba – tekintve, hogy ma érkeztek meg, nem akartunk zavarni. Vagyis Ramos. Én az egésznek ellene voltam, de csinálhattam volna bármit, úgyis elcipeltek volna Villához, úgyhogy inkább a békés együttműködést választottam.

Sergio még lerángatott vacsorázni, aztán próbált megfűzni, hogy nézzünk meg valami filmet. Beajánlotta a Csizmás, a kandúrt, az Alvin és a mókusok 3-at, a Táncoló talpak 2-t, amikoris közöltem vele, hogy most kihagyom, de küldje el a filmeket Mattinak, ő biztos értékelni fogja. Ramos válasza mindössze annyi volt, hogy tovább sorolta az éppen moziban futó filmeket. Nagyot sóhajtva, a fejem ingatva vonultam be a szobámba, ahol egyből a hatalmas, padlótól plafonig tartó üvegablak elé léptem, és bámultam ki a barcelonai éjszakába. Az elmúlt hat év emlékei hirtelen elárasztották az agyam, és filmként pörögtek végig előttem.

Cassie-vel, a lakótársammal (per legjobb barátnő, per sulitárs) ültünk abban a kávézóban, ahol most dolgozom, és épp egy vizsgáról jöttünk – abban a szemeszterben az utolsó volt. Jókedvűen viccelődtünk, és nevetve terveztük az esti bulit, aztán egyszer csak a barátnőm figyelmes lett rá, hogy három asztallal odébb két „iszonyat cuki srác” ül, és minket figyelnek. Fejingatva leintettem, de neki lett igaza, mert öt perccel később a két srác már ott ült a mi asztalunknál. Focisták voltak, az egyik a Sevilláé, a másik a Zaragozáé, ami mégis közös volt bennük, hogy mindketten a spanyol válogatottnak játszottak. Egyikük sem volt még híres, így rászorultunk arra, hogy bemutatkozzanak. A hosszú, világosbarna hajút Sergiónak hívták, a másikat sötét, már-már fekete hajjal pedig Davidnak. Elhintettük nekik az információmorzsát, miszerint az este ünnepelünk, amire ők egyből ráharaptak, hogy „Hol, kivel és mit?”. Természetesen ragaszkodtak hozzá, hogy velünk jöjjenek, így esett meg az, hogy nem egész hat órával később, már David Villával táncoltam a terem közepén egy El Canto del Loco számra. A nap végére már szinte mindent tudunk egymásról, és Cassie későbbi megjegyzését idézve „nagyon egy hullámhosszon voltunk”.

Tisztában voltam vele, hogy öt évvel idősebb nálam, hogy csak ideiglenesen van Madridban, hogy a munkája rövid időn belül visszaszólítja Zaragozába, mégse érdekelt semmi. Úgy gondoltam rá, mint egy könnyű nyári flörtre, csak arra nem számítottam, hogy beleszeretek. Olyannyira szerelmes voltam, hogy az már-már gyomorforgató volt. Imádtam minden vele eltöltött pillanatot, és mikor együtt voltunk, csak akkor éreztem azt, hogy igazán élek. Cassie végig mondogatta, hogy „nem lesz jó vége” és próbált kirángatni ebből az egészből, de nem hallgattam rá. Makacs voltam, ráadásul szerelmes is.

Tisztán emlékszem az első csókunkra, akkor éppen négy napja ismertük egymást, akkor is egy buliban voltunk, éjszaka, a szórakozóhely tetején, a csillagok alatt. Életem addigi legjobb csókja volt. Ez után mondta ki először, hogy szeret. Persze lehet egy ilyet függőben hagyni? Rávágtam rögtön, hogy én is szeretem. Kézen fogva mentünk vissza és buliztuk végig az éjszakát.

Három nappal később mellette ébredtem, és ez félelemmel töltött el. Azt hittem, ennyi volt az egész, csak átvert, becsapott, és amint felébred, közli, hogy viszontlátásra, el lehet menni. Rettegtem ettől a pillanattól, ám nem következett be. Mosolyogva adott egy „Jó reggelt csókot” és együtt reggeliztünk. A világ legboldogabb emberének éreztem magam, és talán tényleg az voltam.

Az elkövetkező két és fél hónapot a lehető legnagyobb szerelemben és boldogságban töltöttük el. Akkor jelentette be, hogy neki van egy menyasszonya, aki négy hónapos terhes, de nem szereti. Akkor kezdett el magyarázkodni, hogy de ha nem jönne a gyerek, akkor felbontaná az eljegyzést, de így nem teheti. Meg hogy ő is csak most tudta meg. Láttam rajta, hogy szenved, és talán sajnáltam volna is, ha nem éreztem volna, hogy belülről szétfeszít az érzés, hogy hazudott. Az egész kapcsolatunk egy hazugság volt. Jó, persze ez így nem igaz. Mert szerettem, és tudtam, hogy ő is szeret engem. De mindettől függetlenül, az „örökké együtt leszünk” és ehhez hasonló hülyeségek közül semmi nem volt igaz.

– Akkor már csak egyet kérdezek. Volt bármi az elmúlt három hónapban, ami nem hazugság volt? – Nem akartam sírni, de a szemem sarkában már menetre készen ültek a könnyek, amikor elsuttogtam a kérdést.

– Igen. Az, hogy mindennél jobban szeretlek. – Elhittem. Függetlenül a helyzet abszurditásától, elhittem, mert kiismertem már annyira, hogy tudjam, ilyen fajsúlyú dolgokban képtelen hazudni. De egyetértettem azzal, hogy menjen Patricia mellé, mert neki szüksége van rá. Vicces, hogy ezzel küldtem én őt el, és most Ramos ezzel a mondattal akarja elérni, hogy visszamenjek hozzá.

Igazándiból ha maradni akart volna, akkor is elküldtem volna. Az volt az utolsó éjszaka, amit együtt töltöttünk, és reggel, mikor felébredtem már sehol nem volt. Se ő, se bármit más, ami rám emlékeztethetett volna.

Legalábbis ő ebben a hitben élt, és én is, egy teljes hétig. Utána esett le, hogy öt napja meg kellett volna jönnie. Belülről mardosó félelemmel mentem el a gyógyszertárba véve kétféle terhességi tesztet. Hazaérve megcsináltam a teszteket, és remegve vártam a végeredmény. Mindkettő pozitívat mutatott. Összeomlottam. Az általam szeretett férfi elhagyott, egy nőért, akit nem szeret, de terhes tőle, és erre kiderül, hogy én is az ő gyerekét hordom a szívem alatt.

Szememből potyogó könnyekkel dobáltam be a cuccaimat egy bőröndbe, felhívva közbe a repteret foglaltam egy jegyet a következő Finnországba menő gépre. Egyetlen SMS-t írtam, Sergiónak, hogy hazamentem, de ne szóljon senkinek se, majd kikapcsoltam a telefonomat. Sergivel legjobb barátok lettünk, és tudtam, hogy ha nyom nélkül tűnnék el, egyrészt halálra aggódná magát, másrészt, ha megtalálna, saját kezűleg fojtana meg.

Helsinkiig mentem repülővel, onnan pedig busszal mentem át a szülővárosomba, Riihimäkiba. Amióta eljöttem a madridi gimnáziumba ösztöndíjjal, nem jártam otthon. Azt, hogy a családommal nem találkoztam, annyira nem bántam, azt viszont annál jobban, hogy a barátaimmal is szinte megszakadt a kapcsolatom, egyet kivéve. A nálam két évvel idősebb Tommi, amióta az eszemet tudom a barátom, és soha még csak a gondolata sem merült föl egyikünkben sem, hogy többek legyünk barátoknál. Tommi olyan volt nekem mindig, mintha a bátyám lenne. Valaki, akinek bármit elmondhatok, akire mindig számíthatok, épp ezért, amikor leszálltam Riihimäkiban a buszról, az ő házuk felé vettem az irányt.

Ahogy becsöngettem és kijött, először el sem akarta hinni, hogy tényleg engem lát, de amikor végre sikerült, akkor egyből beinvitált, mondván ne fagyoskodjunk kint. Mindent elmeséltem neki, töviről hegyire az egész Villás történetet, és az volt a válasza, hogy addig maradok, ameddig csak akarok.

Tudtam, hogy sokáig nem élvezhetem a vendégszeretetét, hiába lát szívesen, mégis a látogatásom két hónapra húzódott. Ez alatt a két hónap alatt teljes erőmmel azon voltam, hogy kiverjem a fejemből a spanyol csatárt, de még ha az eszem szívesen el is engedte volna, a szívem nem hagyta. Minden nap elmentem Tommival a hoki edzésre, és edzés után a srác mindig megengedte, hogy felmenjek a jégre korcsolyázni. Pici kislány korom óta űztem a sportot – persze soha nem versenyszerűen, bár volt, hogy ilyen álmokat dédelgettem, de viszonylag hamar letettem róla.

Két hónap után könnyes búcsút véve a finn barátomtól a helsinkii reptéren gépre ültem, és visszarepültem Madridba. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék, mert tudtam, hogy Cassie biztosan talált másik lakótársat magának – végtére is két hónapig képtelenség egyedül fizetni az albérletet. Valamint azzal is tisztában voltam, hogy az egyetemi ösztöndíjam megvonták.

A legnagyobb meglepetésként ért, hogy amikor leszálltam a gépről Sergiót a reptéren találtam.

– Leigazolt a Madrid. – Csak ennyit mondott, én pedig nevetve csimpaszkodtam a nyakába. Tudtam, hogy ez volt világéletében a legnagyobb álma. Felajánlotta, hogy lakjak nála. Rávágtam, hogy terhes vagyok. – Villa az apja. – Nem kérdezte, kijelentette. Teljesen biztos volt benne, tudván, hogy mekkora volt a szerelem. Vállat vont, és azt mondta, nem zavarja, ha lehet a kicsi keresztapja. Rábólintottam, azzal a feltétellel, hogy ha találok munkát, beszállok az albérletbe. Végül nagy nehezen sikerült egyezségre jutnunk.

Állítom, Sergio lelkesebb volt a baba miatt, mint én. Miután megszületett, a nap huszonnégy órájában a spanyol ott legyeskedett körülötte, és leste, hogy mikor mire van szüksége. Matias pedig teljes odaadással imádta a keresztapját. Soha nem merült föl benne a gondolat, hogy Sergi lenne az apja. Soha nem kérdezett az apukájáról, neki ez így volt természetes, hogy Sergióval és velem él.

Egy vállamat megérintő kéz rántott ki az emlékekből. Riadtan fordultam hátra és Sergióval találtam szembe magam. Halványan mosolygott, és atyáskodva kisimított egy szőke tincset az arcomból.

– Elgondolkodtál. Mi jár a fejedben?

– Csak a múlt. – Megráztam a fejem, jelezvén, hogy nem számít.

– Aludj. Holnap nehéz napod lesz. – Bólintottam, majd kaptam egy homlok puszit Sergiótól mielőtt kisétált volna a szobából. Gyors zuhanyzás után bevetettem magam az ágyba, ahol legnagyobb meglepetésemre egyből elnyomott az álom.

(Taylor Swift - Haunted)

– Nem Sergi, nem megyek be. Nincs az az Isten! – Úgy álltam a barcelonai sportkórház folyosóján, mint valami durcás óvodás, de nem érdekelt.

– Ezt már milliószor megvitattuk. Azt mondtad, megteszed. – Sergio a két karom megfogva tartott, hogy még véletlen se jusson eszembe elmenni bárhova. Küzdöttem ellene, de tudtam, hogy reménytelen, mert magasabb, nehezebb és erősebb nálam. Barna szemeivel az én kék szempáromat fürkészte. – Nem értelek. Miért jó, hogy kínzod magad, és ezzel együtt őt is? – Már nem szorította olyan erősen a kezem, de azért még mindig tartott.

– Mert félek. Félek attól, hogy mit fog mondani hat év után. Mi van ha azt mondja, hogy menjek vissza oda, ahonnan jöttem? Ha azt mondja, hogy nem kellek neki? Ha azt mondja, hogy neki ott a családja, és rám nincs szüksége? Amíg nem megyek be oda, addig megvan a reménysugár, hogy esetleg azt mondja, hogy ő is szeret és velem akar lenni. De ha bemegyek, és ne adj Isten, azt mondja, hogy viszlát, akkor én ott pusztulok meg. Még egyszer nem tudom elengedni. – Az arcomon végigfolytak a könnyeim, amiket Sergi letörölt, majd megölelt.

– Bízol bennem, Kicsi Lány? – bár idősebb voltam, de mindig így hívott, és ami azt illeti, egy cseppet sem bántam. A válaszom csak egy apró bólintás volt. – Nem fog elküldeni. Tudom, mert ismerem. És amint meglát, előtör belőle az önző énje, amit hat éve próbál maga alá gyűrni. Nem fogja még egyszer elcseszni az életét. Szóval most bemész azon az ajtón, és szerelmes hercegnőt játszol. – Megfordított, és az ajtó felé kezdett el lökdösni. Bekopogott, majd egy hangos „szabad!” után kitárta előttem az ajtót.

Az ágyon ott feküdt Ő, teljes valójában. Nem nézett az ajtó irányába, várta, hogy aki hozzá jött megszólaljon, de egyszerűen képtelen voltam rá. Nem tudom, mennyi ideig álltam ott némán, szuggerálva és tanulmányozva az ágyon fekvő Villát, amikor végre rám emelte a tekintetét, és a lélegzete is elakadt.

– Aida? – kérdezte bátortalanul. – Aida Hämäläinen. – Ez már kétség kívül kijelentés volt. Elmosolyodtam és a szememből elemi erővel törtek elő a könnyek és folytak végig az arcomon. Zokogva mentem hozzá közelebb és ültem le az ágya mellett levő székre.

– Hogy kerülsz ide? – Semmi számonkérés nem volt a hangjában, csak őszinte érdeklődés.

– Sergio hozott – mondtam hüppögve, de az arcomon mosoly ült. Nem tudtam elhinni, hogy ott ülök mellette, és felismert.

– Merre jártál az elmúlt hat évben? – kérdezte suttogva miközben két keze közé zárta az enyémet. Az érintésétől jólesően megborzongtam.

– Többnyire Madridban. – Kis szünetet tartva mérlegeltem, hogy jó ötlet lenne-e rápakolni, de úgy voltam vele, hogy már teljesen mindegy. – Neveltem a fiam… a fiunk. – Újból rám tört a sírhatnék, és David arcáról ezúttal először az életben semmit nem tudtam leolvasni. Abban a hitben, hogy biztosan nem hisz nekem lesütöttem a szemeim, és a padlót kezdtem fixírozni.

– Van… Van egy fiam? – kérdezte bizonytalanul, mint aki maga is próbálgatja, hogyan hangzik a szó a szájából. A legnagyobb meglepetésemre a hangjában örömöt véltem felfedezni. – Miért nem mondtad? – Úgy gondoltam, ez nem a miértek és hogyanok helye.

– Szeretlek. – nyögtem ki, és a könnyeimen keresztül a barna szemekbe néztem. – Mindig is szerettelek, és ez soha nem is fog változni.

– Én is szeretlek. – Az arcára őszinte mosoly úszott. Az a féloldalas mosoly, amit az igazán boldog pillanatokra tartogatott, a számára igazán fontos személyeknek. – Az elmúlt években nem telt el nap úgy, hogy ne gondoltam volna rád. Veled akarok lenni. – Az arcomra boldog mosoly ült ki. Ez volt az, amit hallani akartam. Semmi olyasmi, hogy örökre velem lesz. Csak azt, hogy velem akar lenni. Mert tudtam, hogy ha ő valamit akar, akkor az úgyis megtörténik.

– Én is veled akarok lenni. – Odahúzott a mellkasára. Hallottam a szívverését, és ahogy minden lélegzetvételnél emelkedik és süllyed a mellkasa. Úgy éreztem, hazaértem.

– De… Mi lesz a családoddal? Patriciával és a két kicsivel? – kérdeztem aggodalommal telve.

– Pati régóta tudja, hogy nem vagyunk szerelmesek egymásba. Sokkal inkább olyanok vagyunk, mint a jó barátok. Szeretjük egymást, de nincs olyan kötelék közte és köztem, mint mi kettőnk között. A lányok meg… Zaida elég idős, hogy megértse, Oli pedig túl pici ahhoz, hogy bármit is felfogjon belőle. Ha úgy nő fel, hogy külön vagyunk az anyjával, akkor az lesz a természetes. Mellesleg meg ami azt illeti, Pati tud rólad – vigyorgott rám. Nem érdekelt az se, ha épp kitört volna a harmadig világháború. Pehelykönnyűnek éreztem magamat, boldog voltam és szerelmes. És ami a legfontosabb viszontszeretett.