18. fejezet

Szívek harca

Ajánlott zene: Mohombi – In your head

Camila szívéről hatalmas kő esett le, hogy végre sikerült lerántania a leplet a szilveszteri „pasijának” kilétéről. Mikor a kapus vigyorogva kérdezett vissza, Cami már teljesen biztos volt abban, hogy vele volt akkor éjjel. Arcát a hálóőr mellkasába temette, és mélyen beszívta annak illatát. A meghitt pillanatnak Victor vetett véget azzal a kérdésével, miszerint nem kéne-e elindulniuk.

– Mindegy. Így is, úgy is kombinálni fognak a többiek – vonta meg a vállát Camila, de az igazat megvallva egy cseppet sem bánta ezt. Boldog volt a srác oldalán, érezte a kapusból áradó nyugalmat, biztonságot és szeretetet, és ez mosolygásra késztette Camilát is. Kedvelte a fiút és mindenképpen többet érzett iránta puszta barátságnál. És ami ennél is fontosabb, hogy többet is akart érezni.

Maga sem tudta, hogy hogyan kerültek vissza a hotelba, csak arra emlékezett, hogy mikor egymást ölelve felértek az emeletre a lifttel a vigyorgó van Bronckhorsttal találták szemben magukat. A balhátvéd a szemöldökét vonogatva kérdezte, hogy merre jártak, holott ő is pontosan tudta a választ. Cami csak elnevette magát, és megingatta a fejét, tudván, hogy van, aki sosem változik, és Gio is ebbe a kategóriába tartozott.

A Xavival és Leóval közös szobájukba belépve érdekes látvány tárult eléjük. Az argentin ugyanis a laptopjának könyörgött, a spanyol középpályás pedig érdeklődve figyelte, hogy a szerencsétlen számítógép mikor válaszol neki.

– Nem hiszem el, hogy ilyen hulladék ennek az istenverte szállodának a hálózata – morogta Leo, mire Cami akarva-akaratlanul is felnevetett. Erre persze az argentin és a spanyol is felé kapták a fejüket.

– Na, mi van fiatalság? Sikerült egymásra találnotok? – mosolygott Xavi. Bár Cami nem ismerte csak fél éve, de mégis úgy tekintett a középpályásra, mintha a bátyja lenne.

– És hol voltatok ennyi ideig? Mi már több mint két órája itt dekkolunk. – Az argentin szélső arcára perverz vigyor ült ki.

– Kölyök, neked nem osztottam lapot – szólt rá Cami mosolyogva. Önmagát is meglepte azzal, hogy igazából semmi nem tudta kihozni a sodrából, és ezt legfőképp Victor hatásának tudta be. Maga a tudat, hogy van valaki, akinek fontos, aki képletesen is, de várja őt haza, valaki, aki szereti arra késztette a lányt, hogy úgy érezze, hogy sínen van az élete.

*

Barcelonába visszaérve Camila kétlakivá vált Victorral együtt, hiszen hol Cami újdonsült lakásán töltötték a szabad idejüket, hol pedig a fiúnál. A lány egyre biztosabban érezte, hogy határtalanul boldog a kapus mellett, és már eszébe sem jutott sem Fernando, sem az egykori kapcsolatuk. És ezzel együtt azt is tudta, hogy ha a szőke csatár elé állna, hogy bocsásson meg neki, mert még mindig szereti, ő nemes egyszerűséggel elküldené. Mert már semmit nem érzett iránta, ugyanakkor Victort napról napra jobban szerette. Nem, kétségtelenül tény, hogy még nem szerelemmel, de mindenképp erősen kötődött a kapushoz.

Sok időt töltöttek együtt, szinten mindenhol a másik oldalán jelentek meg, ebből egyenesen következett az is, hogy gyakran szerepeltek a spanyol sajtóban, egyaránt bulvárlapokban és sportújságokban. Persze, zavarták őket a lépten-nyomon sarkukban koslató újságírók és fotósok, de nem tudtak mit tenni, így a „megszoksz vagy megszöksz” elvet követve inkább az előbbit választották.

Cami egyik reggel a telefonja csörgésére ébredt, és érdeklődve szemlélte a kijelzőn megjelenő telefonszámot, de akárhogy erőlködött, egyáltalán nem tűnt ismerősnek. Vállat vonva fogadta a hívást és szólt bele a készülékbe.

– Camila Sánchez! Mi az, hogy nem mesélsz nekem az új pasidról? – A lány erősen gondolkozott, hogy honnan ismeri a hívó hangját, aztán viszonylag hamar leesett neki.

– Ramos?! Te meg honnan a búbánatos égből tudod a telefonszámomat? – morogta a telefonba Cami.

– Nem tudom rémlik-e, hogy a barátnőm a te egyik legjobb barátnőd. – Nem láthatta, de Cami egész biztos volt benne, hogy Sergio megvonta a vállát, és közben vigyorgott.

– Cecy. Csókoltatom. De veled mióta vagyunk olyan jóban, hogy fel kellett volna hívjak. Mellesleg… Nem is tudom a számodat!? – értetlenkedett Camila a telefonba.

– Ja Sese, add már oda a telefont! – Cami meghallotta Cecy telefonba beszűrődő hangját, de a spanyolnak hallhatóan semmi kedve nem volt teljesíteni barátnője kérését.

– Ramos! A telefont, a nődnek. Most! – szólt Camila a telefonba, majd néhány másodperc után már Cecilia lelkes köszönését hallgatta. A lány részletes beszámolót kért arról, hogy hogyan jöttek össze a kapussal, mire Cami mosolyogva sóhajtott egyet, és a mesedélutánhoz kivonult a nappaliba, nem akarván felébreszteni barátját.

Amikor aztán végül a történet végére ért Victor is megjelent a helyiségben lehuppanva Cami mellé a kanapéra. A lány gyorsan elbúcsúzott a barátnőjétől, aki azért megeskette, hogy rövidesen hívják egymást, mire Cami megnyugtatta, hogy nemsoká úgyis találkoznak, mert a válogatott edzőtáborozik.

– Jó reggelt, kicsim! – A kapus finom csókot lehelt a csatárlány ajkaira, aki mosolyogva karolta át a nyakát.

– Soha jobbat! – nevetett fel Cami.

*

Ajánlott zene: Simple Plan – Untitled

 A férfi kétkedve és reményvesztetten fürkészte az előtte heverő bulvárlap címlapját. A cikk felvezetőjéből semmi jóra nem következtetett, és erősen elgondolkozott rajta, hogy esetleg úgy, ahogy van, az egész szennylapot a kukába dobja. Olyan hihetetlennek tűnt számára az egész. Azon gondolkodott, hogy biztosan valami tévedés. Vagy átverés. Elvégre bulvársajtóról beszélünk, nem? Azok meg mindent összeírnak. Tíz szóból egy, ha igaz, az is kötőszó.

De hiába mondogatta ezt magának a lelke mélyén tudta, hogy a cikk – bármit tartalmazzon is – javarészt igaz, mert a címlapon nevető lány képe kísértetiesen hasonlított arra, akit ő már évek óta töretlenül szeret. A mosolya a fiatal férfi emlékezetébe égett, az átható barna tekintettel együtt, ami mindig tele volt érzelmekkel, de csak azok tudták felismerni, akik igazán ismerik a lányt. És ő – a férfi – ismerte, jobban, mint bárki más. Mégis, az újságokból kellett értesülni arról, hogy mi történik. A napját nem tudta annak, hogy mikor beszéltek utoljára, és ez belülről felőrölte. Képtelen volt elhinni, hogy annyi közös emlék, átbeszélgetett éjszaka, és együttes siker vagy kudarc után itt tartanak.

Tekintetét erővel fordította vissza az újsághoz, és még egyszer átfutotta a cikk bevezetőjét. Dühösen hajította a sarokba a lapot, és kapta fel a szüntelenül csörgő telefonját.

– Mi van? – morrant a készülékbe.

– Edzés. Kábé tíz perce – felelte a telefonáló, mire a férfi egy cifra káromkodás után kinyomta a készüléket. Mindenkire dühös volt, és haragudott az egész világra – legfőképp magára, hogy hagyta elmenni a lányt. Soha nem lett volna szabad Barcelonába engednem. – Barna hajába túrva kapta fel az Adidas sporttáskát és szállt be a ház előtt parkoló fekete Audiba.

Bár imádta, hogy a munkája egyben a hobbija is, mégis azon a napon a pokolba kívánta az egész hacacárét, labdástól, kesztyűstől, edzőstől, csapatostól, mindenestől. Abban a pillanatban, hogy fellépett az edzőközpont gyepére, kedve lett volna hazamenni, de tudta, hogy nem teheti, mert már csak napok kérdése, és itt a Barcelona elleni klasszikus. Az őszi meccset a katalánok nyerték, háromgólos győzelmet aratva, és ez minden játékos önbecsülésére rányomta a bélyeget. De bosszút akart. Revánsot venni az ellenfélen, a lányon, és legfőképp azon a majmon, aki vele lehet.

Minden egyes kirúgott labda helyébe a hőn szeretett lány szívét elcsábító ficsúr fejét képzelte, és teljes erejével és dühével bikázta a pálya másik végébe a játékszert. Az edző rá is szólt, de az említett magasról tett rá. Muszáj volt valahogy levezetnie a feszültséget, különben már remegett volna a benne felgyülemlő idegességtől.

Pocsékul ment neki a játék, és ezzel vele együtt az egész csapat is tisztában volt, mégse tette senki szóvá, inkább csak remélték, hogy szombatra kicsit felkaparja magát a padlóról. Végtére is addig volt még három nap.

A kapus hazaérve tett vett a lakásban, amikor a tekintete újból megakadt az újságon. Nem arról volt szó, hogy kiment volna a fejéről, szánt szándékkal kerülte, és próbálta halasztani a cikk elolvasását. Igazság szerint nem is lett volna muszáj elolvasnia, de tudta, hogy addig nem nyugodna a lelke. És titkon talán bízott abban, hogy a cikkben megcáfolják az egészet, vagy egyáltalán nem is erről lesz szó. Hiszen – emlékeztette magát – még mindig bulvársajtóról beszélünk.

Elhomályosult tekintettel és kissé remegő kézzel vette kezébe a újságot, és összeszorított szájjal lapozott a főoldalon megjelölt tizennegyedik oldalra. Az oldalszámozáson fájdalmasan felnevetett, hiszen a tizennégy pont a lány és a kapus mezszámának összege volt.

„Két ifjú tehetség, akik szerelembe estek, a világ egyik legnagyobb csapatában játszanak, és most felvállalták kapcsolatukat! Lehetséges ez? Úgy tűnik, igen!” – A férfi azzal nyugtatta magát, hogy a főcímből még egyáltalán nem következik tisztán, hogy kiről van szó. 

„Kedves olvasóink! Mint az a napokban kiderült Camila Sánchezt, a Barca női csapatának kiváló játékosát és Victor Valdést, a katalán labdarúgót, gyengéd szálak láncolják egymáshoz.” – Barca női csapat? – gondolta a férfi. – Miről beszélnek ezek? Legalább tudnák, miről írnak. Rosszallóan megingatta a fejét azt olvasván, hogy a két katalán játékost gyengéd szálak fűzik egymáshoz. „A  források szerint viszont már rég óta "titkos kapcsolatot" folytatnak egymással. Ha ez így van, miért nem jelentették be előbb? Valami titkolni valójuk lehet? Egyesek arra gondolnak, talán Valdés szégyellte, hogy egy olyan lányt választott, aki három évvel fiatalabb nála.” – A barnaszemű elgondolkozott azon, hogy vajon mi oka lehet bárkinek is arra, hogy Camilát szégyellje, vagy ne merje felvállalni, de bárhogy kutatott az érvek után, semmi nem jutott az eszébe.

– Ha az a piperkőc majom szégyelli, hát magára vessen, de ilyen lányt vétek lenne elszalasztani – morogta a spanyol magában.

„Camilának nem ez az első kapcsolata nevesebb focistával. Régebben egy lapon említhettük Fernando Torresszel is, és egy kisebb hír is felröppent, miszerint Iker Casillasszal bonyolódott kapcsolatba. Valdés lenne a legújabb áldozata?” – A focista úgy gondolta, hogy a cikkben leírtak tűrhetetlenek. Camilát – az Ő Camiláját – úgy állítják be, mint egy skalpvadászt, holott soha az életben nem lépett félre kapcsolatából, tiszta szívvel szerette Fernandót, és soha semmi több nem történt köztük, mint ártalmatlan puszik, és baráti ölelések. 

„El kell ismernünk, hogy mind a ketten fantasztikus futballisták, ezért reméljük, hogy ez a kapcsolat nem fog a teljesítményük rovására menni.” – Mit tud egy bulvárlap a labdarúgásról? – gondolta a férfi, és fejét megrázva kitépte a lapot az újságból, összegyűrte és a nappali másik felébe hajította.

Arcát a kezébe temetve dőlt hátra a kanapén, és önemésztő gondolataiból a telefonja csörgése szakította ki. „Iker, én megértem, hogy szarban a magánéleted, és a lelked darabokban, de szombatra sürgősen kapd össze magad, vagy mész a keretből. Raúl” – Az SMS-t elolvasva kesernyés mosolyra húzódott a szája. Örült, hogy bár nem mondott semmit, Raúl mégis egyből levette, mi a gond, ugyanakkor átkozta is a csatárt a szeméért, hogy kiszúrta. Fejingatva írta meg a válasz SMS-t benne azzal, hogy majd megpróbál igyekezni.

Ajánlott zene: Christina Aguilera – Fighter

A várva várt meccs napja pillanatok alatt elérkezett, és a kapus mindennemű félelem nélkül ment ki a pályára, a lelkében talán egy icipici reménnyel, hogy bármi változhat közte és Camila között. De amikor meglátta a sziklaszilárd elhatározást a lány szemében, meg a csapattársaira vetett cinkos mosolyt, már Iker is tudta, hogy vége. Hogy az esély arra, hogy valaha is helyrehozza a kapcsolatukat nagyjából a nullával egyenlő.

Azalatt a néhány perc alatt, amíg a kapujáig ballagott összeszedte magát, és teljes mértékig a feladatára koncentrált – arra, hogy a lehető legjobb teljesítményt nyújtsa, és hogy ha kell bármi áron is, de megóvja a kapuját a góloktól.

A játékvezető a sípjába fújt, Iker pedig éles tekintettel kezdte követni a játékot. Zizou gólja révén már a hetedik perben megszerezte a fővárosi csapat a vezetést, amitől a kapus arcára egy kissé bizonytalan mosoly ült ki, de a gunyorosság kétségkívül benne volt. Bizonyítani akart Camilának. Bizonyítani, hogy bár lehet, hogy a magánélete tökéletes, de a pályán nyújtott teljesítménye pocsék. Bizonyítani, hogy bár lehet, hogy elment, hogy valóra váltsa az álmát, de akkor is a gyengébb csapatot választotta.

A középkezdés után rögtön a csatárlányt indították, aki teljes sebességgel száguldott a madridi kapu felé. Iker látta az eltökéltséget a szemében, de ezúttal biztos volt magában, és úgy gondolta, a lehetetlen csak egy szó, amivel a kis emberek dobálóznak. Ő pedig nem akartam kis ember lenni. Figyelte Camila minden rezdülését, és amikor látta, hogy elhúzza a labdát Roberto Carlos mellett, áthelyezi a testsúlyát a bal lábára, és jobbal lőni készül, már tudta, hogy a bal felsőt fogja kilőni. Ismerte a csatárlány minden mozzanatát, és ezúttal a dolog az kapus malmára hajtotta a vizet, és biztos kézzel fogta meg a bal felső sarok felé tartó labdát. Rövid, „Na ki a jobb” mosolyt eresztett meg a lány felé, majd előreívelte a játékszert.

A kapusnak a kirúgás után még volt ideje az iménti helyzeten gondolkozni. Iker biztosra vette, hogy más esetben lazán rámondta volna erre a szituációra, erre a lövésre, hogy képtelenség megfogni. De azóta megváltozott, és ami azt illeti, Camila változtatta meg. Akaratán kívül, ebben a kapus is biztos volt, de megváltoztatta. Erősebbé tette, keményebbé és valójában érzéketlenebbé is. Ugyanakkor megerősítette a csapatba, és a győzelembe vetett hitét, és a kapus úgy gondolta, ezért köszönettel tartozna neki.

Iker a pályára szegezte a pillantását, így éppen láthatta, ahogy Ronaldo Valdés kapujába csavarja a labdát. Elmosolyodott, bár a lelke legmélyén kacagott – tele tömény kárörömmel. Camila arcán látta a megrökönyödést, nem értette, hogyan lehetséges ez, és ez megint csak gúnyos mosolygásra késztette a kapust. A fenébe is, jól esett neki az, hogy az ellenfélnek, hogy Camilának is fájt, nem csak neki. Szörnyű árulásként fogta fel a csatárlány kapcsolatát, és azt, hogy még csak nem is szólt róla. Pedig legjobb barátok voltak! Voltak – merengett el a kapus. – Talán ez a kulcsszó.

Iker kizökkent a meccsből, így néhány perccel később egy a madridi kapu előtt kialakult káoszhelyzetből a katalán csapat kamerunija szépíteni tudott. Ettől függetlenül nem ment el a kapus kedve a játéktól, sőt! Minden egyes a kapuja felé tartó lövést kihívásnak tekintett, és éhes oroszlán módjára vetődött rá a közeledő labdára.

A félidőre egygólos vezetéssel vonulhatott a madridi együttes, és ez Ikert végtelen elégedettséggel töltötte el. Látta, hogy úton az öltözőbe Raúl és Becks Camilával beszélgettek, és ez egy kicsit kizökkentette, de hamar visszarázódott a szerepébe – felszegett fejjel vonult az öltözőbe, kiélvezvén a hazai pálya minden előnyét. Otthon volt, és vezetésre állt a csapata, úgyhogy pillanatnyilag  nem kívánt mással foglalkozni.

Pedig olyan szívesen odament volna a lányhoz! Végtére is ők is barátok voltak. Legjobb barátok. De aztán eszébe jutott az újságcikk, Camila mosolya, és a lány kezét szorongató barcelonai kapus, és hirtelen elment a kedve attól, hogy akárcsak egy szót is váltson a lánnyal.

A negyedórás szünet alatt Iker végig ezen túráztatta az agyát, az öltözőbe vonulásakor magára erőltetett felsőbbrendű elégedettségnek már nyoma sem volt. Kedve lett volna ahhoz, hogy szétverje az öltözőt, de aztán moderálta magát. Itt nem… Ha a Nou Campban lennénk, talán. – Erre a gondolatra elvigyorodott, de aztán megrázta a fejét. – A játékra kell koncentrálnom – futott át az agyán, és hirtelen elkomorodott. Határozott léptekkel indult el a pályára, ahol utolsóként lépett a Bernabeu gyepére. Elfoglalta a helyét a kapuban és már kezdődött is a második félidő. Az első percben már újabb egy gól volt a Madrid neve mellé írható, Raúl nevével fémjelezve. Azzal, hogy esetleg porig alázhatják az ősi riválist, a kapust valamiféle halálos nyugalom kerítette hatalmába. Annak a gondolata pedig, hogy így esetleg megelőzhetik a Barcelonát a tabellán csak még erősebbé tette.

Ajánlott zene: Josh Groban – You raise me up

Camilának gyors egymásutánban két kísérlete is volt, de Iker érezte, hogy valami hiányzott belőle. Az eltökéltség, a játékkedv… Csak a megtörtség sütött róla, és egy pillanatra a kapus megsajnálta. Mert függetlenül attól, hogy rettentően haragudott a lányra, fájt neki, hogy így kellett őt látnia, végignézni, ahogy feladja a harcot.

Iker gyerekként imádott ellene játszani, mert a technikás lövéseinek köszönhetően belőle is jobb játékos vált. Akkor mindig tudta, hogy ha úgy hozza a helyzet, mivel lehetne visszarántani a lányt az életbe. Tisztában volt azzal, hogy számára és a csapat számára az a jó, ha Cami magán kívül van, és rosszul játszik. De akart adni neki egy esélyt. És, ami azt illeti magának is, hogy jobb legyen. Mert egy jó formában futballozó Camila Sánchezzel szemben mutathatta csak meg igazán, hogy mennyit jelent neki a csapata.

A következő kirúgásánál direkt úgy rúgta el a labdát, hogy a lány, ha akar, bele tudjon nyúlni, de mire Cami feldolgozta az infót, a játékszer már a középpályánál járt. A lány meglepődötten kapta a kapus felé a fejét, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. A barna szemeiben megannyit kérdés volt, amire Iker csak féloldalasan elmosolyodott és megvonta a vállát. Nem tartott sokáig, talán csak pár másodpercig, és már rendezte is a vonásait, és ismét a játékra koncentrált. Fél szemmel azonban még látta, ahogy Camila halványan elmosolyodik és visszakocog a középpályáig, hogy labdát szerezzen.

A hatvanhatodik percben aztán Owen is betalált, így négy-egyre változtatva a meccs állását. Ha valami, akkor ez tényleg betett Camilának. Visszaszerezte az egész addig kiránduló küzdőszellemét és belevetette magát a játékba.

Iker sejtettem, hogy nem fog jól elsülni a dolog, már akkor tudta, amikor a lány teljes sebességgel, és maximális elszántsággal elindult a madridi kapu felé. Csak nem számolt Figóval – bár Iker tudta, a lányt ismerve az is elképzelhető, hogy szimplán nem érdekelte. Bárki épeszű ember tudja, hogy ilyen sebességgel haladó játékost szabályosan szerelni nem lehet. A kisebbik rossz lett volna, ha visszarántja, de a portugálnak mindenképp muszáj volt becsúszni. Két ütemet késett – telibe trafálta Camila bokáját, és a lány a lábához kapva a földre rogyott.

A kapus erős késztetést érzett arra, hogy odarohanjon hozzá, és megnyugtassa. Hogy a fülébe suttogja, semmi baj nem lesz, de tudta, hogy nem teheti. Már nem. Nem az én ő dolga volt. Nem az ő barátnője. És ez az utolsó mondat olyan keserűen égette belülről, hogy azt hitte, ott pusztul bele a Bernabeu gyepén, nyolcvanegyezer ember szeme láttára.

Erővel kellett kényszerítenie magát arra, hogy maradjon a kapuban, így teljes erejéből markolta a kapufát, úgy, hogy az ujjai egészen belefehéredtek. Camilát hordágyon vitték ki ápolni, Figo pedig megkapva a második sárgáját levonult az öltözőbe. Ez után pedig pokoli húsz perc következett. A katalán csapat szinte tíz emberrel támadott, a madridiak pedig tízen védekeztek. Minden erőfeszítésük ellenére, Ronaldinho negyedórával a vége előtt betalált – ezt Iker betudta annak, hogy Cami lekötötte a figyelmét, így igyekezett kiűzni a fejéből ezt a képet, és ténylegesen a meccsre koncentrált. A hátralevő időben Messinek, Xavinak, Eto’o-nak és Ronaldinhónak fejenként egy-egy helyzete volt, de mindegyikre sikerült odaérnie, így több gól már nem született.

A négy-kettes győzelem után a katalán csapat tagjai meglepően hamar eltűntek, a madridi alakulat azonban maradt még ünnepelni a szurkolókkal. Iker legszívesebben elsőként hagyta volna el a pályát, de tudta, hogy ezt nem teheti, mert hívja a kötelesség, úgyhogy arcára művigyort varázsolt, és a csapattársai közé vetette magát.

Mikor egy órával később mentek le az öltözőbe, Raúl elkapta a kapus karját és félrehúzta.

– Iker, nézd. Látom rajtad, hogy szenvedsz, de ő most boldog. El kell engedned, mert csak magadat kínzod. – A kapus bólintott, így jelezvén, hogy értette, és megpróbálja teljesíteni a csapatkapitánya kérését.

– De mondd! – szólt utána, mikor elindult. – Ha te lennél a helyemben, és nem Camiról lenne szó, hanem Mamenről, és tudnád, hogy a legnagyobb riválisod oldalán boldog, mit csinálnál? – Komolyan érdekelte az, hogy mit fog válaszolni. A csapatkapitány egy pillanatra lehunyta a szemét és csak utána szólalt meg:

– Ha tudnám, hogy boldog, és szereti, akkor megpróbálnám elfelejteni – felelte végül.

– És ha tudnád, hogy nem szereti? – feszítette tovább a húrt Iker.

– Akkor megmondanám neki, hogy szeretem. De Iker. Szereti. – Szavainak súlya olyan erővel hatott a kapusra, mintha legalábbis a közvetlen közelében robbantottak volna egy atombombát. Minden reménye szertefoszlott a tekintetben, hogy Cami és ő valaha egymásra találunk. Szereti. – Ez a szó visszhangzott a fejében, olyan volt, mintha minden szívdobbanása ezt fejezné ki. Szereti. Szereti. Szereti.

Fogalma sem volt, hogyan került haza, csak arra emlékezett, hogy a kanapén ült, a dohányzóasztalon heverő bulvárlap címlapját vizsgálta, és felmerült benne az ostoba kérdés, hogy egyáltalán minek van a lakásban dohányzóasztal, amikor nem is dohányzik. Megrázta a fejét, és így visszakúszott a szeme elé a boldogan mosolygó Camila képe. Csakhogy a mosoly nem neki szólt, hanem Valdésnek. A lány kézfejére kulcsolt ujjak nem őhozzá tartoztak, hanem Valdéshez. A lány szíve nem az övé volt, hanem Valdésé. Lehunyt szemmel hátradőlt a kanapén, és mélyeket lélegezett, hogy leküzdje magában az arra irányuló vágyat, hogy átrendezze a barcelonai kapus arcát.

Hirtelen ötlettől vezérelve az asztalra dobott telefonjáért nyúlt. Beütötte az oly jól ismert számot és rányomott a zöld gombra. Fogalma sem volt, hogy ha a lány felvette volna, mit mondott volna neki, de biztosra vette, hogy valami értelmeset sikerült volna improvizálnia. A telefon kicsöngött, de a hangposta bekapcsolásáig búgott. Nagy levegőt véve hat szót mondott a rögzítőre. „Cami? Iker vagyok. Hívj vissza, kérlek.”