Az évek jöttek, mentek...
Ajánlott
zene: Gregory andthe Hawk - Boats and Birds
Három
év telt el, és Cami jó néhány változáson átesett. Mindközül a legfontosabb, és
talán a leginkább összegző az, hogy felnőtt. Felnőtt, mert a körülmények
megkövetelték. Rengeteget fejlődött
szakmailag és technikailag is, gyorsabb lett, erősebb, és ténylegesen felvette
a versenyt az európai férfi mezőnnyel. Ennek eredményeképp a sikerek sem
maradtak el – kétszer sikerült a bajnoki győzelem a csapattal, és egyszer a
Bajnokok ligáját is az első helyen fejezték be. Cami számára semmihez sem volt
hasonlítható az érzés, mikor az Arsenal legyűrését követően Puyol a magasba
emelhette a kupát. Mindig is ez volt a célja, az álma, ezért dolgozott éveken
keresztül, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer valóra válik. És hogy ha
valóra válik, az ennyire nagyszerű lesz majd. De amikor ott állt Párizsban, a
Stade de France-ban felállított pódiumon minden, ami addig csak álom volt,
hirtelen valósággá vált. Soha életében nem volt még olyan boldog, mint akkor
ott, és nem is gondolta, hogy létezhet ilyen öröm, ilyen eufória a világon. Az
ezt megelőző egy év fényében pedig főleg nem.
Benito
Sánchezt, Cami édesapját ugyanis egyik pillanatról a másikra elvitte a szíve.
Senki nem számított rá, mindenkit felkészületlenül ért – bár ilyesmire talán
nem is lehet felkészülni. Camilát hidegzuhanyként érte a dolog, és teljesen
magába zuhant. Magányosnak érezte magát, és heteken keresztül éjszakákat sírt
végig, de nem segített. A szezon végeztével visszaköltözött Madridba egy rövid
időre, annak reményébe, hogy így talán helyre rázódik az élete. Ikerrel a
tavaszi klasszikus óta nem beszéltek egymással, és bár a lány még akkor is
borzasztóan haragudott a kapusra, semmire sem vágyott jobban, mint a fiú
jelenlétére. Akarta, hogy Iker átölelje, megnyugtassa, és a fülébe suttogja,
hogy minden rendben lesz.
Cami
borzasztóan meglepődött, mikor egy júliusi estén csöngettek, és az ajtóban
meglátta a kapust egy szürke cipzáras melegítőpulcsiban, rövidnadrágban, kócos
hajjal, arcán óvatos félmosollyal. Nem szólt egy szót sem, csak egy határozott
lépéssel áthidalta a kettejük közötti távolságot, és karjaiba zárta a lányt. Cami
szorosan csimpaszkodott a kapus nyakába, mintha soha nem akarná elengedni. A
sírás újult erővel tört rá, de nem érdekelte ez sem, ahogy semmi más sem, azon
kívül, hogy végre felvillant valami halvány, pislákoló reménysugár. Egy
reménysugár, hogy talán minden ugyanolyan lehet közte és Iker között, mint
régen. Camila ugyanis szentül hitte, hogy fiú akkor és ott olyan volt, mint
akit gyerekkorukban megismert, aki tiszta szívből szerette a lányt, és aki
mindig törődött vele. Iker volt az, akit soha nem tudott becsapni olyan
nevetséges hazugságokkal, hogy jól van, mikor mindenki számára nyilvánvalónak
kellett volna lennie, hogy élete legnehezebb időszakán megy keresztül.
Attól
a naptól kezdve Iker minden percben a lány nyomában volt, elkísérte mindenhová,
és a támasza volt, mintha így akarta volna jóvátenni a csúnya szavakat, amiket
a lány fejéhez vágott tavasszal. Camila azonban egy cseppet sem bánta a kapus
jelenlétét, sőt, kimondhatatlanul hálás volt érte. Igazság szerint már nem is
haragudott rá, mert rájött, barátjának igaza volt, és tényleg elhanyagolta
azokat, akik a régen, a madridi életében a mindennapjainak szerves részét
képezték. Nem beszéltek arról a napról, és a kiesett fél évről sem, túltették
magukat rajta, és szavak nélkül is belátták, mindketten hibásak voltak.
Szükségük volt egymásra, jobban, semmint hogy egy ilyen buta, csúnya vita miatt
megszakítsák a kapcsolatukat.
Camilának,
függetlenül attól, hogy Iker mellette állt, nehezére esett az édesapja halálának
a feldolgozása. Végtelenül hálás volt a fiúnak, amiért vele volt, és felkínálta
a vállát, valahányszor sírni támadt kedve, mert valójában többnyire erre volt
szüksége. De Iker a fájdalmát nem érthette meg, mert soha nem élt meg ilyet –
és Cami nem is kívánta, hogy átélje. Pár héttel Benito halála után, viszont
Cris édesapja is követte őt, innentől pedig Cami és Cris vállvetve segítették
egymást. Támogatták a másikat, amikor az össze akart roppanni. Olyanokká
váltak, mint a testvérek, és ez mindkettejüknek erőt adott, de éppen ezért
nehezen viselték a szezonkezdetet, és az ezzel járó Barcelonába, illetve
Manchesterbe történő visszatérést.
Camila
az edzéseken, a pályán tette a dolgát, de azon kívül nem csinált semmi
érdemlegeset. Még mindig maga alatt volt, és talán nem is nagyon volt
hajlandósága arra, hogy ezen változtasson. Ettől függetlenül – vagy talán éppen
ezért – az egész csapat segítette, és vele volt. Cami is tudta, hogy fel
kellene állnia, bármekkora pofont kapott is az élettől, de ez mégsem sikerült, csak
a Bajnokok Ligája döntőn. A megnyert BL döntőn. Addigra többé-kevésbé beforrtak
a sebei, és bár az apja hiánya okozta üresség megmaradt, de ráébredt, hogy az
élet ugyanúgy megy tovább.
Victor
és a lány vele való kapcsolata sínylette meg a legjobban a lány
hangulatingadozásait, de nem hagyta magára Camit, és ő volt a legboldogabb,
mikor a kezében a kupával újra őszintén, szívből jövően mosolyogni látta a
lányt. Az első két évükben ő és Camila remekül megvoltak. Boldogan tetszelegtek
a város, a csapat álompárja szerepben, és élveztek minden egymással töltött
percet. Csak aztán elkezdtek elhidegülni egymástól, és a kémia hirtelen már nem
működött úgy, mint az elején. Próbálták helyrehozni a kapcsolatukat, mert
mindkettejüknek szüksége volt az állandóságra, a nyugodt környezetre maguk
körül, és ezt a másik mellett maximálisan megkapták, de bárhogy próbálkoztak,
nem sikerült visszatalálni a kezdetekhez. Szerették egymást még mindig, de ez
már nem szerelem volt. Camila abban sem volt biztos, hogy volt-e valaha
szerelem az, amit Victor iránt érzett.
Camila
kezdeményezte a szakítást, de Valdésnek sem volt ellenvetése, csendesen váltak
el, viták nélkül, megbeszélvén, hogy barátok maradnak. De ez valahogy mégsem sikerült,
és a hangulat a megbeszéltek ellenére is fagyos maradt közöttük, és a férfiúi
összetartásnak köszönhetően a csapatból mindenki Victor mellé állt. Mindenki,
kivéve Leót.
Az
argentin szélső kiállt Cami mellett ugyanúgy, mint mindig, amióta csak a lány
ismerte. Megvédte barátnőjét, mikor Victor hatására mindenki támadni kezdte a
lányt. Nem látványosan, csak apró szurkálódások formájában, amiken eleinte
nevetve túltette magát. De idővel az apró odaszúrogatások egyre gyakoribbak és
egyre durvábbak lettek. Egyre jobban célt találta, és egyre jobban bántották
Camilát.
Éppen
ezért, Cami és Leo a meccsek utáni bulikra nem is mentek el. Vagy azért, mert
meg sem hívták őket, vagy azért, mert nem akarták magukat kitenni a
szurkálódásoknak. Többnyire inkább Laránál szórakoztak hármasban, vagy ha
Kiminek éppen szünete volt, akkor ő is csatlakozott hozzájuk, néha pedig a
Caminál lakó Unai is betársult. Bár a csatárlány még mindig nem békélt meg
barátnője macskájával, de Hercegnő és ő egy időre fegyverszünetet kötöttek, és
kölcsönösen elviselték egymást. Meg persze egyébként sem ez számított Cami
számára, hanem az, hogy a barátaival lehet. Egyedül Iker hiányzott neki, de a
távolságot mindennapos telefonhívásokkal próbálták áthidalni, és a dolog így
egészen túlélhetővé vált. Meg persze Liza és Cris, de Lizával – akárcsak
Ikerrel – telefonon tartották a kapcsolatot, Crisszel pedig mindig hívták
egymást, ha valamelyiküknek éppen nagyon fájt valami.
Cami
abban a különleges kiváltságban részesült, hogy elmehetett a spanyol
válogatottal az Európa-bajnokságra, mint kísérő, néző. A válogatott szövetségi
kapitánya, Aragonés, fiatal korában együtt focizott Cami édesapjával, de az
után is jó barátok maradtak, hogy Benito abbahagyta a focit. Benito halála után
Aragonés volt Camila legnagyobb támogatója. Ő intézte el, hogy a lány a
csapattal egy szállodában lakhasson, és ő adta áldását arra, hogy Cami a Vörös
fúriával edzhessen. Mert bár a lány hivatalosan a nyári szabadságát töltötte,
nem akart kiesni a kondijából, és mindemellett igyekezett megragadni minden
lehetőséget, amikor Ikerrel lehetett.
Victor
persze egy hangyányi örömöt sem tanúsított az iránt, hogy a volt barátnője
minden idejét a csapat körül ólálkodva tölti, de Camit ez érdekelte a
legkevésbé. A lány sokakat ismert a csapatból már régebbről a barcás
csapattársain felül is, így Ramos, Reina, Villa és Fabregas az állandó
társaságává vált. Ez az ördögi kvartett, a lánnyal kvintetté egészülve ki,
állandóan bolondozott az edzéseken, és olykor az apai szigorral szemlélődő Iker
és Xabi Alonso szívét is sikerült meglágyítaniuk. Cami hálás volt a srácoknak,
mert rendesek voltak vele, úgy kezelték, mintha közülük való lenne, mintha a
testvérük lenne.
A
spanyol válogatott végül veretlenül jutott tovább a csoportjából Cami, és több
százezer spanyol szurkoló legnagyobb örömére. Villa hatalmas formában játszva
négy gólt pakolt be az első két meccsen, ami csak még boldogabbá tette a lányt.
Örült a pösze csatár találatainak, Cesc góljának, és valahol a lelke mélyén
Fernando sikerének is. Camila számára furcsa volt, hogy minden kapcsolat
megszakadt közte és a liverpooli csatár között, de csak így, évekkel később
érezte azt, hogy túl van szőke férfin és képes lenne arra, amire a szakításuk
után sokáig nem – hogy Fernando barátja legyen. Szeretett volna beszélni
Nandóval, de úgy gondolta, hogy az Európa-bajnokság nem a legalkalmasabb
alkalom arra, hogy átbeszéljék magukat a múltjukon, így inkább hagyta az
egészet a torna végére.
A
lány egyszerűen nem értette, hogy Aragonés hogy képes elviselni a fiai néha már
óvodásokat megszégyenítő viselkedését. Például mikor Pepe körbekergette Ramost
a pályán, a fene se tudja, hogy milyen indíttatásból, hogy utána közösen
kezdjék el gyepálni a rajtuk röhögő Villát. Cami szeretett a srácok között
lenni, mert jó volt újra gondtalan gyerekké válni, és a spanyol válogatott
tagjaival ez borzasztóan egyszerűen ment. Az egész csapatban Iker volt a
józanság, aki atyai elnézéssel terelgette vissza a többieket a helyes útra, ha
azok nagyon eltévedtek volna a bohóckodás közepette – nem véletlenül viselte ő
a csapatkapitányi karszalagot.
Cami
borzasztóan büszke volt a kapusra. Arra, amit elért, és arra, ahogyan elérte. A
lány pontosan tudta, mennyi munka van az mögött, ahol Iker tart, hiszen azóta
ismerte a fiút, hogy az elindult az úton. És Cami tisztában volt azzal is, hogy
a kapitány mindent a saját erejéből ért el. Ha lehetőséget kapott, élt vele, és
minden szabadidejét azzal töltötte, hogy jobb és jobb játékos legyen, és
mindezek mellett sem veszített az emberségéből. Ez volt az a tulajdonsága, amit
Camila a legjobban csodált benne.
Ajánlott
zene: Mark Petrie- Embolden
A
lány boldog mosollyal az arcán érkezett a bécsi stadionba az olaszok elleni
negyeddöntőre. Villa mezét viselte, de előre megbeszélték, hogy ha a tovább
jutnak, a következő körben Fabregas trikójában virít majd, ha pedig döntősök
lesznek, akkor Iker felsőjébe bújik majd.
A
boldog mosoly a percek pergésével egyenesen arányosan olvadt le Cami arcáról,
és az idő múlásával aggodalom költözött a helyére. Mindkét csapat remekül
játszott, de egyiknek sem sikerült gólt szereznie, és ez kétségbe ejtette. A
kétszer tizenöt perces hosszabbításban már a száját rágcsálta, a kezét
tördelte, és rongyosra gyűrögette Villa mezének az alját. Reménykedett, hogy
David, vagy Nando, vagy Cesc, vagy valaki csinál valamit – leginkább lő egy
gólt –, amivel aztán megnyerhetik a meccset.
–
Nem eshetünk ki – suttogta a lány maga elé újra és újra. Tudta, hogy a srácok
nem ezért jöttek, és hogy az esetleges korai hazamenetelt nem tudták volna
elviselni. Cami mindennél jobban kívánta, hogy ha már a rendes játékidőben nem
is, de a hosszabbításban döntés szülessen. Nem akarta a tizenegyes párbajt. Nem
azért mert nem bízott Ikerben, hiszen pontosan tudta már akkor is, hogy a kapus
a világ legjobbja. De nem akarta, hogy ilyen felelősség szakadjon a nyakába.
Féltette őt ekkora súlytól. És gyűlölte a büntető párbajokat, mert tisztában
volt vele, hogy a legtöbbször nem igazságosak.
Mégis,
amitől a lány tartott, bekövetkezett, és a bírói jelzés után a csapatok
elvonultak büntetőket rúgni. A spanyol csapat kezdte, és először Cami kedvenc
pösze csatára állt a mészcsíkra helyezett labda mögé. A lány szorongatta a
címert a mezen, miközben imákba foglalta a csatár nevét. Erőnek erejével kényszerítette
magát, hogy a tekintetét a pályára fordítsa, és nem kellett csalódnia – David
hatalmas erővel a kapuba bombázta a labdát, Buffonnak esélye sem volt. Cami
tudta, még nem vezetnek, de olyan volt, mintha.
Az
olaszoktól Grosso állt oda elsőnek, és a lány látta Iker arcán, hogy tart tőle
egy kicsit. Nem magától a játékostól, hanem a tizenegyes párbaj tényétől. Ő is
úgy volt vele, ahogy a lány, hogy az egész csak egy rohadt orosz rulett. Iker
eltalálta ugyan az oldalt, de a labdát nem tudta kifogni. Cami lehunyta egy
pillanatra a szemét, és próbált mélyeket lélegezni. Azzal nyugtatta magát, hogy
innen még akármi lehet a vége.
A
másodpercek ólomlábakon vánszorogtak, olyan volt, mintha megállt volna az idő. Vagy talán csak én bambultam el – futott
át a lány fején, aki csak arra eszmélt, hogy Cazorla is bevágja a maga
büntetőjét, és ez ismét mosolygásra késztette, de nem merte elbízni magát.
Látta a kispadnál álló honfitársainak feszült arcát, és tudta, hiába kezdené el
nyugtatni őket, csak még jobban hergelnék magukat. Így nem tehetett mást,
minthogy az összes ujját keresztbe rakta, és szurkolt.
De
Rossi volt a következő vállalkozó, aki ugyanoda rúgta, mint az imént Grosso, és
Iker ezúttal nem csak az oldalt találta el, hanem a labdát is kiütötte. Mázsás
súly gördült le Cami szívéről, de még mindig maradtak kavicsok. Azzal nyugtatta
magát, hogy most már tényleg vezetnek.
Amikor
Senna a labda mögé állt, Cami levegőt sem mert venni, és biztos volt benne,
hogy az egész stadion így van vele. De fölösleges volt az aggodalom és az
izgalom, mert a középpályás minden gond nélkül, higgadtan érvényesítette a maga
büntetőjét.
Camoranesi
lövésébe Iker belekapott ugyan, de a labda végül a hálóban kötött ki. Cami nem
volt hívő, mégis, hirtelen annyi imát mormolt magában, amennyit nem szégyellt.
Lényegében a csillagokat is lehazudta volna az égről a továbbjutás érdekében,
mert tudta, hogy a srácok – a srácai – megérdemlik.
Güzia
büntetőjét látva hosszú, cifra káromkodás hagyta el a lány száját, amikor
Buffon könnyűszerrel kiütötte a labdát. Cami megállapította magában, hogy ilyen
rosszul helyezett tizenegyest sem látott már egy ideje. Persze, nyilván könnyű
mondani, de a lány úgy volt vele, hogy ha nem biztos benne, akkor ne vállalja.
Di
Natale lövésénél már félt odanézni, és mantraként mondogatta a „Fogd meg,
Iker!” és a „Hagyd ki, Antonio!” mondatokat. Szavai meghallgatásra találhattak,
mert Iker vetődve tolta ki a lövést, megtartva így a spanyol előnyt.
A
lány őszintén meglepődött, amikor Cesc ballagott a következő lövéshez. Tudta ő
is, ahogy mindenki más a stadionban, hogy ha ez bemegy, akkor a spanyoloké a
meccs. Figyelte, ahogy a középpályás a mészre helyezi a labdát és mély levegőt
vesz – ő is tisztában volt vele, mekkora felelősség ez.
–
Gyerünk Cesc, meg tudod csinálni! – motyogta Cami az orra elé. A középpályás
mintha csak meghallotta volna a bíztatást, határozottan hátrált jó pár lépést,
majd nekifutva a bal alsóba gurított, de előbb Buffont elküldte jobbra. Minden
addig felgyülemlő érzelem kiszakadt Camiból, egy artikulálatlan csatakiáltásban,
amihez több ezer ibériai szurkoló csatlakozott. Felugorva ünnepeltek, közös
volt az örömük, hiszen tudták, legyűrték a világbajnok olaszokat, és övéké az
elődöntő az orosz válogatott ellen. Az ellen az orosz válogatott ellen, akit
egyszer már legyőztek.
Cami
szeméből örömkönnyek csordultak ki, és alig akarta elhinni, amit az imént
látott. Egyből elindult a lépcsőn, hogy minél előbb az öltözőkhöz jusson, de
aztán meggondolta magát, mert rájött, hogy a buszon úgyis találkozik a
srácokkal, szóval kár feltartania őket. Azért elővette a telefonját és
pötyögött egy gyors SMS-t Ikernek. „Ti
vagytok a hőseim. A legnagyszerűbb kapus, a legkiválóbb középpályás és a
legpimaszabb csatár. Fantasztikusak voltatok!”
Ajánlott
zene: 3OH!3 –
Double Vision
Cami
lassan ballagott a buszhoz, így legalább fél óra, volt mire kiért, de még így
legalább ennyit kellett várnia arra, hogy az első játékosok szállingózni
kezdjenek. A hat jómadár Aragonést kísérve utolsónak jött ki a stadionból és
valamiért nagyon rágták a tréner fülét. Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy
Pepe, David, Cesc és Sergio egyszerre magyaráztak neki, Xabi és Iker pedig
mindentudóan vigyorgott mellettük, és helyeslően bólogattak. Cami nem törődve
senkivel és semmivel ugrott a kapus nyakába, aki nevetve ölelte magához.
–
Olyan büszke vagyok rád! – motyogta a lány Ikernek, aki félszegen
elmosolyodott.
–
Miután Camila ismét szilárd talajt érzett a talpa alatt, az edző felé fordult.
– Mit akarnak ennyire? – kérdezte vigyorogva, miközben végigpillantott a
körülötte álló hat focistán.
–
Elmenni, inni – felelte a trénet egykedvűen, mire Cami felnevetett
–
Nem is inni akarunk menni! – háborodott fel Villa, amit Ramos helyeslő
bólogatással támogatott.
–
Csak ünnepelni! – tette hozzá a hátvéd.
–
Magyarán mondva inni – egészítette ki vigyorogva a spanyol csapatkapitány.
–
Édes fiam. Mit akarsz te ünnepelni az elődöntők előtt? – érdeklődte meg az
idősödő tréner a fiúkat, akik erre csak hebegtek habogtak össze-vissza, de Pepe
kivágta rezet.
–
Hát hogy megvertük az olaszokat. – Végső soron, kézenfekvő válasznak tűnt, csak
egyik nagyon okosnak se jutott eszébe.
–
Tudjátok mit? Menjetek. De ha holnap edzés bármi arra utaló jelet észreveszek,
hogy rosszul döntöttem, szenvedni fogtok – mondta az edző komolyan, de a szája
sarkában mosoly játszott.
A
négy érett, felnőtt focista, óvodások örömével pacsizott le egymással, és
rohant fel a buszra elújságolni, hogy mindenki oda megy, és azt csinál, amit
akar az este. Természetesen a hírt kitörő lelkesedés övezte.
Mikor
Cami felszállt a buszra, leült Iker mellé, a szomszédos kettes ülésbe pedig
Pepe telepedett le.
–
Tudod mit jelent ez? – kérdezte halálosan komoly arccal a liverpooli kapus. –
Hogy felejtsd el, hogy ma este ülni fogsz – vigyorodott el, és lepacsizott a
mellette ülő Daviddel. A lány fejingatva dőltem a mellette ülő kapus vállára. Annyira
jó érzés volt újra maga mellett tudnia őt, nem csak fizikálisan, hanem
mentálisan is. A tudtat, hogy akármikor legyen is szüksége rá, ő itt van,
mélységes nyugalommal töltötte el a lányt.
–
Fáradt vagy? – kérdezte Iker kikotorva egy tincset a csatárlány hajából, mire az
csak megrázta a fejét.
–
Az épp nem. Egyelőre. De boldog, elégedett, és büszke is vagyok. Fáradt majd
csak akkor leszek, ha Reina nem hagy majd inni este – felelte Cami a kapusnak,
aki erre felnevetett, mire a lány egy morcos nézéssel jutalmazta. – Ne nevess,
mert rázkódik a vállad – morogta maga elé, és ez a kapust ismét nevetésre
késztette. Jelezvén, hogy komolyan gondolta, amit mondott, a lány Iker combjára
csapott, mert… ez volt a leginkább kézre eső. Ütésének hála a legjobb barátja
végre csöndbe maradt, és így Cami is csendesen pihenve tudta eltölteni a
hotelig tartó utat.
A
szállodában a focisták röhögcsélve közölték Camilával, hogy fél órája van
elkészülni, utána rátörik az ajtót. A lány megnyugtatta őket, hogy semmi
szükség arra, hogy rátörjék az ajtót, inkább nyitva hagyja, mert fél óra alatt
képtelenség elkészülni. Miután Ramos rájött, hogy a harminc perc számára is
komoly problémákat fog okozni, inkább áttértek az egy órára.
Így
Cami, ha nem is kényelmesen, de normális, emberi tempóban lezuhanyozott,
megmosta a haját és magára húzott egy fekete farmer sortot, egy ugyanilyen
színű spagettipántos toppot, amire felkapott egy fehér-türkiz csíkozású,
csónaknyakú felsőt. Barna hajzuhatagába laza hullámokat szárított, majd a
türkizre pingált körmeit szárítgatta a hajszárítójával. Gyorsan felvarázsolt
egy halvány sminket a szemére, belelépett a magassarkújába, és kiballagott a
szállodai lakosztályhoz tartozó nappaliba – ahol Ramos kivételével már mindenki
ott ült.
Cami
megállapította magában, hogy egy komplett kis családdá nőtték már ki magukat.
David és Pepe volt a két kisgyerek, akik állandóan csak ölték egymást, Cesc és
a lány többnyire csak nevetett rajtuk, néha be-beszállva a mókázásába. Sese
kicsit piperkőcnek bizonyult ugyan, sokat számított neki a külseje, de Cami, és
a többiek is szerették őt, ennek ellenére is. Xabi többnyire olyan volt, mint
egy mókás nagybácsi, aki élete huszonhét évének minden tapasztalatát bevetette,
amikor bulizni indult a társaság, így Ikerre maradt a feladat, hogy azért
ügyeljen a többiekre, és a józanságot képviselje. Persze ha arról volt szó, ő
szórakozott a legjobban – azokon a bulikon, amiknek ötlet többnyire Sergio vagy
Cami fejéből pattant ki.
–
Idő van? – érdeklődte a lány, miközben leült a kanapéra Cesc és David közé.
–
Nem – rázta meg a fejét a londoni középpályás. – De Ramos képtelen időre
elkészülni, úgyhogy gondoltuk, itt várjuk meg… – Ebben a pillanatban libbent be
az ajtón az emlegetett, feltéve a milliódolláros kérdést, miszerint „Na, kire
kell várni?”.
–
Mivel te is itt vagy, senkire. Indulhatunk? – kérdezte a csapatkapitány,
összecsapva a két tenyerét, amire lelkes bólogatás volt a válasz. Camila
felállva a kanapéról Ikerbe karolt, és így indultak el a szállodából, hogy
gyalog menjenek el a pár utcára lévő szórakozóhelyre.
A
lány kezdésnek egy vodkanaranccsal indított, és amint megitta, Pepe már
rángatta is el táncolni. És bár Cami szentül hitte, hogy jó kondiban van, egy
idő után már a tüdejét akarta kiköpni. Főleg azért, mert Reina időnként
lepasszolta Villának vagy Fabregasnak, ameddig ő pihent. Mind tudták ugyanis,
hogy ha a lány egyszer leülne, akkor egy ideig azért nem állna fel, mert iszik,
utána pedig azért, mert ivott.
Aztán
valahogy mégis sikerült meglógnia, miközben Cesc-kel táncoltak, úgyhogy
levágódott a bárpulthoz. Gyorsan rendelt egy Melon Dream koktélt, hogyha esetleg
mégis megtalálnák, az itala lehessen a kifogása arra, hogy miért is nem megy
vissza táncolni. Amikor letették elé az koktélt, már épp kezdte volna
keresgélni a pénztárcáját – ami természetesen nem volt nála –, amikor valaki
megszólalt mellette, és rövid német diskurzus után kifizette a koktélját.
–
Erre igazán semmi szükség nem lett volna – szólalt meg Cami angolul, abban
bízva, hogy a srác, bár németül beszélt, azért az angolt is megérti. És áldotta
az eszét, amiért annak idején a suliban rendesen tanulta a nyelvet, még akkor
is, ha mást nem igazán vett komolyan.
–
De igen. Nagy összegben mernék fogadni, hogy egy árva euro cent sincsen nálad –
vigyorgott a lányra a megmentője, és ekkor Cami jobban szemügyre vette. Nagyon szőke
haj, nagyon zöld szemekkel, és piszkosul ismerős arccal. – Bastian
Schweinsteiger – nyújtotta a srác Cami felé a kezét. Így már minden infó
beugrott neki az előtte állóról – Bayern München, német válogatott, középpálya…
–
Camila Sánchez – fogadta el a lány a felé nyújtott jobbot. – Köszi az italt,
majd ha nagy leszek meghálálom – vigyorgott a szőkére.
–
Egyedül jöttél? – érdeklődte a középpályás.
–
Miért, fel akarsz szedni? – vonta magasba a szemöldökét Cami mókásan, mire a
német elnevette magát
–
Dehogy. Csak hogy kell-e tartanom attól, hogy a spanyol válogatott tagjai az
életemre törnek, amiért veled beszélgetek. – Ezúttal Camin volt a sor, hogy
felnevessen Bastian mondandóján.
–
Nem olyan vérengzőek ezek a srácok. Csak ha az én megtáncoltatásomról van szó –
vigyorodott el a lány, miközben kortyolt egyet a piros koktéljából. Bastian
érdeklődő pillantását látván, heves magyarázásba fogott: – Pepe Reina
megfogadta, hogy addig táncoltat, ameddig van bennem élet. Az imént sikerült
meglépnem, és ezt a sikert ünneplem – emelte meg a lány a koktélos poharat,
mire a szőke ismét elmosolyodott. Cami meg is állapította, hogy kifejezetten
jól állt neki a mosoly.
–
Akkor gondolom, ha ezek után megkérdezném, hogy van-e kedved táncolni, akkor
valami különösen kegyetlen módon ölnél meg, igaz? – Bastian reménykedve
pillantott fel a lányra az itala mögül, ami Cami sejtései szerint egy csepp
alkoholt sem tartalmazott.
–
Egyelőre annyi kedvem van a parkettre menni, mint éhes oroszlánok közé vetni
magamat… Bár nem. Jobban meggondolva, még annyi se. De ígérem, amint feltámadok
a poraimból, te leszel az első, akinek szólok, hogy táncra kész vagyok –
mosolyodott el a lány. Szimpatikus volt neki a srác, első benyomásra olyan
típusnak tűnt, aki szánt szándékkal soha nem bántana senkit, és aki mindenkire
figyel maga körül.
–
Á! Csakhogy megvagy! – hallotta meg Cami kedvenc pösze csatárjának a hangját
maga mögül. – Te lepaktálsz az ellenséggel? – nézett Villa felvont szemöldökkel
az előtte ülő németre.
–
Hé, Tökfej! Moderáld kicsit magad, kérlek. A srác Bastian Schweinsteiger –
biccentett Cami a szőke felé –, ő pedig itt David Villa, a spanyolok kedvenc
csatára.
–
Isteni az akcentusod, mikor a nevem mondod – vigyorgott Bastian, mire David harsányan
fölnevetett. A lánynak kevésbé tetszett a poén, úgyhogy durcásan kortyolt egyet
a koktéljából, amit az elmúlt pár percben csúnyán elhanyagolt. Sürgősen ki
akarta hát engesztelni a dinnyés-vodkás italt.
–
Na, figyelj, mert most előadja a „Nem érdekel senki és semmi, csak a
piám”-kisasszonyt. – magyarázta az alacsony csatár Bastiannak vigyorogva, a
német pedig hasonló arckifejezést öltve pacsira emelte a kezét, amibe Villa nem
késlekedett rögtön belecsapni. Nagyjából olyan eltökéltséggel figyelték Camit,
mintha esettanulmányt terveznének írni róla.
–
Rettentően örülök, hogy ti így megtaláltátok a közös hangot, úgyhogy a világért
ne zavarjon, hogy a fejem fölött beszélitek meg a véleményetek rólam – mutogatott
Cami magára. – Mellesleg, ha már akcentusról beszélünk, a ti angolotok se
nagyon van a toppon, és Basti szívesen meghallgatnám, hogy te hogy beszélsz
spanyolul.
–
Mikor tartsak bemutatót spanyol nyelvből? David biztosan segít. - A spanyol
csatár csak buzgón bólogatott, Caminak pedig csak szemforgatásra futotta.
– Segítséggel nem ér – villantott a lány a német felé egy
totálfogsoros vigyort, felhörpintette a koktélja maradékát, és leugrottam a
bárszékről. – Na, jössz táncolni?
hola!
VálaszTörlésideértem és nagyon tetszett. :)
Èn örülök, hogy szétmentek Valdesszel, de tényleg. Viszoont azért szép a csapat viselkedése azért nagyon fura, de Leo itt szimpi.;)
A spanyol csapatot meg imádom, így tetszett aza rész is. Örülök, hogy Cam és Iker jóban vannak. Pepe hozza a szokásos formáját, ahogy David is.xd
és a vége? hát meglepődtem Schweinsteiger felbukkanásán. mi lesz itt még?;) mind1, várom a folytatást!
puszi. D.
Szia Dorcsy!:)
VálaszTörlésSajnálom, hogy még csak most érkeztem, de az a lényeg, hogy itt vagyok. Remélem.:D
Nagyon tetszik a történet alapja, viszont a szívem szakadt bele, amikor Camit összetörve láttam. Úgy gondolom a telefonos beszélgetés nem éppen célravezetőnek szolgált, ugyanis amikor Cam Ikert hívta, a srác képes volt autókázni, viszont amikor Iker sértődött, féltékeny szerepét játszotta, akkor a lány is tojt a fejére, de végül úgymond hátba szúrta azzal a mondatával, hogy Iker nem kereste őt... Na remélem ez most csak nekem volt értelmetlen, de te ki tudod bogozni a szálakat.:D
Nagyon tetszett az elején Cami gyerekkora, ő is tipikus amazon, aki megtalálja a módját annak, hogy a szerelmének éljen. Viszont amikor Barcelonába igazolt, egy kicsit a szívem tört össze. Iker szemszög nélkül is leesett a tantusz, miszerint a madridi kapus fülig szerelmes a lányba, és féltem, hogy erre az igazolásra a kapcsolatuk fog rámenni, de mint tudjuk, nem is volt annyira alaptalan a félelemem...
Imádom Ikert, azt a férfit, aki bármikor, még hajnalok-hajnalán is képes rohanni, ha legjobb "barátjáról" van szó! A karaktere a való életben, és a történetben is nagyon tiszta, és őszinte, tehát a kedvencemmé nőtte ki magát.:)
Kimit annyira nem csípem, de szerintem ez a Forma1 utálatomból adódik, viszont itt nagyon megszerettem, és rengeteget röhögtem a Cami vs Kimi beszóláshadjáratokon..:D
Na, most tegyük fel.:D Te azért könyörögsz nekem, hogy ne bántsam Cescyt. De hé! Kisebb-nagyobb különbséggel te is ezt teszed Ikerrel, annyi a különbség, hogy őket még nem fektetted le egymással.:D De Iker szerelmes, és ha összetöröd a szívét, megverlek!:D
Igaz a szívem már a Madridé, mégis azt kell mondanom, hogy imádom a történetben Leo gyermeki karakterét. Hihetetlen támaszt nyújt a lánynak, és kotnyeleskedésével rendszerint megnevettetett.:D Mellesleg nem hiszem, hogy mondanom kell, de TEAM CAMILLAS!:D
Amikor a meccsleírásokat, vagy a bátorító szövegeket olvastam, könnybe lábadt a szemem, és a hidegrázással küszködtem. Hihetetlen milyen érzéseket adtál át azzal a pár röpke résszel! Egyszerűen imádtam!
A folytatást nagyon várom, remélem most nem lesz hosszabb kihagyás, de úgy érzem alapemberré fogok válni kritikaírás terén.:)
Szóval hajrá Dorcsy, és minél több új részt hozz!
Puszillak, Lari.:)
u.i: Ne törd össze kicsi Iker lelkivilágát, mert én is összetörök egy katalán fenegyereket.:D PUSZILLAK:DD